No hiszen, mondhatnák a nemzeti jelleg szigorú őrei, ezzel a lendülettel a rántott húst is felírhatnánk hungarikumnak, pedig azontúl, hogy minden vasárnap, minden konyhában aranybarnára sül a panírba forgatott szelet, nem sok közünk van hozzá. Jó. De, ha ez nem az, akkor hadd meséljek el valamit, majd mindenki döntse el, hol vannak kultúránk sarokpontjai.
Vágyak és honok
A napokban régen nem látott barátommal borozgattam. Tizenhét esztendeje költözött ki Ausztráliába, és csak négy-öt évente tud hazajönni. Most itthon van. Éjszakába nyúlóan mesélt a déli kontinens különös világáról: a tájról, az emberekről, a politikáról, az anyagi gazdagságról, a kulturális szegénységről, a baráti, szomszédsági viszonyokról, szóval minden olyasmiről, ami nekünk, magyaroknak fontos, amiképpen szervezzük a létezést, ahogyan ő idegenben szerethetővé teszi az üres, hideg, sterilen merkantilista perthi életet.
– Mikor már nagyon hiányoztak a hazai ízek, megpróbálkoztam a kolbásztöltéssel – meséli.
Megvettem az összes hozzávalót, összegyúrtam a tölteléket, megtöltöttem a belet, és még egy Szerbiából odavetődött atyafi is akadt, aki a hátsó kertjében sódarfüstölőt épített, így hamisítatlan hartai kolbász készülhetett a nyugat-ausztrál metropolisz kertvárosában.
A kolbásznak híre ment. Az ismerősök, ha megízlelték, mindjárt elmesélték, miféle csodát lehet kóstolni barátomnál, jöttek mások is, haraptak, nyammogtak, cuppogtak, csettintettek, végül a sok gasztrovendég közül kivált az a szűk csoport, aki maga is megpróbálkozott a kolbásztöltéssel. Néhány esztendő elteltével valóságos kerti közösség lett a magyar kolbászparádé: jöttek a közeli és távoli ismerősök, hozták a maguk barátait, elképzeléseit, ötleteit, fűszereit, van közöttük román, francia, ugandai, de még mauritiusi is (aki legutóbb állítólag ánizsos kolbászt készített), és persze csatlakozott hozzájuk a füstölős rác atyafi is, aki a maga kobasicájával teszi bele részét a mikromozgalomba.
Mi, magyarok
Ahogy kerekedett a történet, olyan érzésem lett, mintha barátom arról mesélne, hogyan lesz népek olvasztótégelyévé a Kárpát-medence, hogyan integrálja a különféle kultúrákat a magyar szellem. Pedig csak egy ausztráliai hazánkfia kerti mulatságáról hallgattam beszámolót.
Kiderült egyúttal, hogy a világ minden nemzete készít kolbászt. A német wurst körül egész gasztronómiai nagycsalád alakult ki, az olasz és a spanyol kolbászok vagy a francia saucisse nem hiányozhat egyetlen igazi gourmet látóteréből sem. Nem folytatom, felsorolhatnám a földgolyó összes népét.
De erősen hiszem, hogy egyetlen nemzet sem készíti a maga kolbászát azzal a jókedvű nyitottsággal, befogadó szeretettel, versengő, csipkelődő, mégis alkotó barátsággal, amivel mi, magyarok nekiveselkedünk a kolbásztöltésnek.
(Meg a borkészítésnek, a pálinkafőzésnek, a költözködésnek, a szobafestésnek, egyszóval körülbelül mindennek, amibe belefogunk.) Így az alkotásban születő barátság, az együttmunkálkodásból fakadó közösség olyasvalami, amit, ha nem is mi tudunk egyedül ezen a világon, de nagyon jól tudjuk. Ezt kellene felírni a hungarikumok közé.
Borítókép: Kolbászok (fotó: Kiss Annamarie/Hajdú-Bihari Napló)
