Masszív vasrács zárja le az Osówka oldalában ásító barlang bejáratát, de hiába fúrom szemem a feketeségbe, a folyosó néhány méter után teljes sötétségbe vész. Az alsó-sziléziai Bagoly-hegységben, közúton jó húsz percnyi kanyargásra a legközelebbi településtől, az erdő közepén nem sok utal rá, hogy bármit rejt a hegy gyomra. Az elején a járat is olyan alacsony, hogy csak úgy kopognak a libasorban nyomuló látogatók munkavédelmi sisakjai. Aztán a tér lassan kiszélesedik, halvány fényt gyújtanak, és feltárul, amit úgy hívnak: „a nácik földalatti városa”.
Nem túlzás városról beszélni: nagyjából kilenc kilométernyi folyosót és összesen 25 ezer négyzetméternyi területet vájtak a sziklába. A beton és kő építmény néhol olyan szűk, hogy két ember alig fér el egymás mellett, másutt akkorára öblösödik, hogy egy teherautó is kényelmesen keresztülhajthatna rajta. Kényelmes tempójú túrával egy óra alatt körbeér a látogató, de a kalandosabb kedvűek a vízzel elárasztott alagutakon is végigcsónakázhatnak.
Helyi kísérő nélkül a vaksötét labirintusban könnyű lenne menthetetlenül eltévedni.
Kibelezni egy hegyet
Kik és miért belezték ki így a hegyet? A kérdés első felére az egyszerűbb válaszolni. A hologramos vetítésekből és az idegenvezető előadásából kiderül, hogy a nácik 1943-ban kezdtek neki a munkálatoknak. A gigantikus objektum nem teljesen egyedi, más megszállt lengyel területeken, sőt a közelben is próbálkoztak hasonlóval, a távlati cél talán egy földalatti városrendszer kiépítése volt, melyeket a mélyben alagutak kötnek össze. Az embert próbáló feladat oroszlánrészét főként foglyok végezték, úgy becsülik, 13 ezren dolgoztak az osówkai erdőben, akiket a környező koncentrációs táborokból hurcoltak ide. A lengyel tájékoztatás szerint a rabszolgaként dolgoztatott rabok Európa minden részéről, de főként a keleti területekről, illetve nagy számban Magyarországról érkeztek. Az irdatlan sziklák alatt érezni csak igazán, hogy milyen iszonyatos munka lehetett különösebb gépesítés nélkül, két kezük erejével, szó szerint kibelezni egy hegyet.
Rengetegen vérükkel fizettek: a gyilkos körülmények, a betegségek, az alultápláltság, a kimerültség, valamint az őrök kegyetlensége miatt legalább ötezren veszítették életüket.
Mindenesetre, akik túlélték a megpróbáltatásokat, igazán szerencsésnek mondhatták magukat: valószínűsítik, hogy a németek eredeti terve az volt, titkuk megőrzése érdekében végül mindenkivel végeznek.
Minden nyomot eltüntettek
Csakhogy a háború közbeszólt, az objektum sosem készült el. A Vörös Hadsereg közeledtével a menekülő nácik az alagutak többségét berobbantották, a vonatkozó tervrajzokat és dokumentumokat megsemmisítették vagy elvitték. Hihetetlennek tűnik, de szinte minden nyomot eltüntettek, így a történészek csak találgatni tudnak, hogy mi járhatott a nácik fejében.
Egyes feltételezések szerint Adolf Hitlernek épült új erődítmény, mások szerint a német atombombaprogramnak húztak fel kísérleti telepet, sőt állítólag a nácik kincsekkel teli „aranyvonatát” is erre áshatták el – de ezekre a teóriákra nincs érdemi bizonyíték.
Persze sosem lehet kizárni, hogy egy nap valahonnan újabb, perdöntő dokumentumok kerülnek elő, de nyolcvan év távlatából könnyen elképzelhető, hogy a nácik létesítményének titka örök rejtély marad.
– 1943 végétől fokozódott Németország eredményes bombázása, amelynek következtében a hadianyaggyárakat igyekeztek föld alá telepíteni. Az „érzékeny” csodafegyver tervezése, s annak elődje a V1 és V2 gyártása is e föld alatti „városokban” (így akár Osówkában is) folyt, nemcsak Alsó-Sziléziában, hanem az Alpokban is – magyarázza lapunk megkeresésére a legvalószínűbb forgatókönyvet Kovács István.
A polonista történész azt viszont kizárja, hogy az objektumot valóban magyarok építették volna, hiszen mint emlékeztet, a munkálatoknak 1943 derekán kezdtek neki.
– Magyarország szinte a világháború végéig megmaradt Adolf Hitler szövetségesének, s a magyar zsidóság deportálása 1944 májusában kezdődött. Hogy akármely csoportjukat is Osówkába hurcolták volna a főhadiszállást építeni, erről nincs tudomásom. Inkább olaszokról lehet szó, akik Olaszország kiugrása után a németek hatókörén belül a hitleri haderő foglyai lettek – mutat rá. A szakértő szerint érdemes meggyőződni arról, hogy az osówkai – és más hasonló – történetnek mennyi a valóságalapja, s mennyi a turistacsalogató szenzáció.
Iparág épül a világháborúra
Kétségtelen, hogy Lengyelországban valóságos iparág épül a második világháborús, illetve az úgynevezett holokausztturizmusra, több utazási iroda kifejezetten erre specializálódott. Az auschwitzi koncentrációs tábor például a turisták egyik legnépszerűbb célpontja Lengyelországban, a koronavírus-járvány előtt, 2019-ben rekordszámban, 2,32 millióan keresték fel. Ezeket a helyszíneket nemcsak a külföldiek, de a helyiek is rendszeresen látogatják, az osówkai föld alatti városnál is mindössze hárman vagyunk, akik nem lengyelek.
Kovács István is megerősíti, hogy a Lengyelországhoz csatolt egykori német területeken lévő náci objektumokból rengeteg van. – Az 1960-as években a leghíresebb volt Hitler főhadiszállása a Mazúri tavaknál, ahol merényletet kíséreltek meg ellene. Dokumentumfilmek sokasága készült róla, de Andrzej Brycht nagy sikerű elbeszélést is írt róla Tánc Hitler főhadiszállásán címmel, amelyet több nyelvre – köztük magyarra – is lefordítottak, s film is készült belőle. Az alsó-sziléziai náci német emlékhelyeket többek között egy Boguslaw Woloszanski nevű lengyel történész emelte a köztudatba a XX. század szenzációi című, illetve más film- és előadássorozata révén.
Ezekben valóban meghatározó szerepet játszott a szenzáció, az SS elrejtett kincseiről különféle alsó-sziléziai helyeken. Ez még a magán kincskeresők sokaságát is mozgósította
– magyarázta a történész, hogyan lettek nemzetközileg is ismertek ezek a helyek.
– Hagyományos értelemben én az 1939-es határai közt, a németek által megszállt – és 1945 után nem a Szovjetunióhoz csatolt – lengyel területeken található emlékhelyeket, emlékpontokat nevezném a lengyel emlékezet kőbe és ércbe vésett dokumentumainak. Ilyen több száz található, s ezek mindegyike a németek ellen folytatott heroikus küzdelemről, annak áldozatairól tanúskodnak.
Máig élő fájdalom
A rendszerváltozás óta e megállapítás a szovjetekre is értendő – magyarázza a polonista, hogy miért él még ennyire élesen a háború emléke a lengyel néplélekben.
– 1963 nyarán, amikor először Varsóban voltam, megdöbbentett a házfalakon található kőkeresztek sokasága. Mindegyik alatt rövid felirat, hogy a németek ezen a helyen nyilvános utcai kivégzések során ennyi és ennyi embert lőttek agyon. Ilyen kivégzésekhez nem kellett „bűnösnek” lenni, nem kellett az ellenállási mozgalomban részt venni. Elég volt, ha valaki a németek által gyakran rendezett, spontán utcai embervadászatok hálójába került. Minden ok nélkül falhoz állíthatták és agyonlőhették. Tehát a németek által megszállt lengyel területek lakói közül senki se lehetett biztos abban, hogy ha reggel elhagyta az otthonát, eset haza is tér – idézi fel saját élményeit.
Ezzel jelzem, hogy igen: a lengyelekben évtizedeken át óriási volt a gyűlölet a németekkel szemben, akiknek végcélja a lengyel értelmiség kiirtása, lakóinak rabszolgasorba taszítása volt. A gyűlölet nyilván az elmúlt évtizedekben tompult, de nem hunyt ki
– folytatja. Hozzáteszi, természetesen a lengyelek mártírsága szerepel az általános és középiskolai tananyagban, s szerves része a közemlékezetnek, de a rendszerváltozás óta ez is halványul.
Borítókép: Hologramos vetítés az osówkai náci föld alatti városban (Forrás: Podziemne Miasto Osówka)
