Emellett 1972-ben tető alá hozta a kínai és amerikai vezetők közötti csúcstalálkozót, valamint a nemzetközi fegyverkezési versenyt korlátozó és annak kereteket szabó SALT–1 egyezményt, amelyet Richard Nixon amerikai elnök és Leonyid Brezsnyev szovjet vezető írt alá. Ezeknek azért is volt nagy a jelentősége, mert a „sajátosan kommunista” (maoista) Kína – bár ideológiai alapon számos egyezés volt közte és a Szovjetunió között – feszült viszonyban volt Moszkvával. Mivel az Egyesült Államok és Kína közeledett, ezért a Szovjetunió vezetése, attól tartva, hogy a NATO-tagállamok és Kína közé szorulva a Szovjetunió és kelet-európai szatellitállamai harapófogóba kerülnek, nyitni volt kénytelen az Egyesült Államok felé.
Sikeres diplomata – és saját bevallása szerint is – reálpolitikus volt tehát Kissinger, aki a vietnámi háború lezárásáért a Nobel-békedíjat is megkapta.
Csakhogy sokan, például az imént említett vietnámi bombázások vagy éppen más délkelet-ázsiai katonai konfliktusok szítása, illetve azok direkt vagy indirekt módon való elősegítése (például a vietnámi háború részeként a kommunista Kambodzsa, százezres nagyságrendű emberáldozatot követelő, több éven keresztül tartó amerikai bombázása) miatt kifejezetten háborús bűnösnek tartják.
A latin-amerikai államokban inkább a jobboldali katonai junták uralmát – és azok diktatórikus vagy féldiktatórikus rendszereit – támogatta az Egyesült Államok diplomáciájának egyik irányítójaként, semmint a kommunista és/vagy szovjetbarát politikai erőket.
Ennek egyik leglátványosabb bizonyítéka, hogy Chilében a baloldali Salvador Allende elnök a CIA által is támogatott megbuktatását (és öngyilkosságba hajszolását) követően a jobboldali, tekintélyelvű Augusto Pinochet diktatúrájának kiépülésében volt partner. Kissinger – akinek munkásságáról több magyar nyelvű könyv is született, amelyek szerzői köre az újságíró Avar Jánostól a biztonságpolitikai szakértő Nógrádi Györgyig terjed – számos jelentős történelmi, politológiai és biztonságpolitikai kötet szerzője, amelyek közül emlékiratai mellett talán a Diplomácia és a Világrend című munka a legjelentősebb. Előbbiben az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak külön fejezetet szentelt (a szuezi válság és a nemzetközi politikai küzdőtér egyéb folyamataiban kontextualizálva azt), amelyben többek között a következőket írta:
1956-ban két, egymással párhuzamosan zajló esemény alakította át a nemzetközi kapcsolatrendszert. A szuezi válság az ártatlanság korának végét jelentette a nyugati demokráciák szövetsége számára: ettől kezdve már sohasem tudtak szívvel-lélekkel hinni érdekeik párhuzamosságában. Ezzel egyidejűleg a magyarországi forradalommal való véres leszámolás megmutatta, hogy a Szovjetunió mindenáron meg akarja tartani saját befolyási övezetét, ha kell, erőszakkal is. Így tehát a felszabadításról szóló beszédek üres fecsegésnek bizonyultak. Többé már senki sem kételkedhetett abban, hogy a hidegháború elhúzódó és elkeseredett lesz, amelyben az Európa közepén húzódó választóvonal mentén ellenséges csapatok néznek egymással farkasszemet, s ez a helyzet belátható időn belül nem változik meg.
Henry Kissinger halálával egy – immár történelmi mértékkel is – jelentős XX. századi diplomata távozott el, akinek azonban korszakalkotó elméleti művei továbbra is „élnek” és hatnak, megalapozzák és befolyásolják a következő nemzedékek szakemberei (a történészektől a nemzetközi kapcsolatok szakértőiig) gondolkodásmódját a modernitás – elsősorban a XX. század második fele – történelméről.
Borítókép: Henry Kissinger (Fotó: AFP)
