A hatalmi egyensúly bűvöletében

Henry Kissinger egykori amerikai külügyminiszter a XX. század legjelentősebb diplomatának egyike volt, aki reálpolitikusként az 1970-es években elkötelezte magát a szovjet terjeszkedés megfékezése, valamint az Egyesült Államok világpolitikai kezdeményező szerepének visszanyerése mellett. Elméleti szakemberként pedig több kötetet is szentelt a világpolitikai „hatalmi egyensúly” történeti, stratégiai és biztonságpolitikai problémáinak.

(FILES) Former US Secretary of State Henry Kissinger waves after receiving an award during a ceremony at the Pentagon honoring his diplomatic career May 9, 2016 in Washington, DC. Former US secretary of state Henry Kissinger, a key figure of American diplomacy in the post-World War II era, died November 29, 2023 at the age of 100, his association said. (Photo by Brendan Smialowski / AFP) Fotó: AFP/Brendan Smialowski

Születési nevén Heinz Alfred Kissinger németországi zsidó családból származott. Szüleivel együtt a nácik hatalomra kerülése utáni zsidóüldözés elől távozott az Amerikai Egyesült Államokba. Innen eredt jellegzetes, németes akcentusa, amelyet – kissé magasabb hangjával együtt – rendszeresen gúny és irónia tárgyává tettek bírálói és politikai ellenfelei. Tehetséges fiatalemberként a Harvard egyetemen tanult. Ott szerzett alap-, majd mesterdiplomát, végül doktori fokozatot. Ez utóbbinak a témája később nemcsak diplomáciai szerepvállalását, de külpolitikai alapelveit is meghatározta, hiszen a napóleoni háborúkat lezáró és az abban győztes hatalmaknak az 1814–15-ös bécsi kongresszuson megteremtett egyensúlyára alapuló Szent Szövetség politikai rendszeréről írta. 

Henry Kissinger (Fotó: AFP) 

Kormányzati szereplővé Richard Nixon és Gerald Ford elnökök mellett vált. 1969-ben Nixon biztonságpolitikai tanácsadója lett, majd 1973 szeptembere és 1977 januárja között (előbbi posztját 1975 végéig megtartva) az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere volt. Ebben az időszakban az amerikai külpolitika fő irányát a szovjet támogatottságú és befolyású kommunista terjeszkedés megszüntetésében, illetve a világpolitikai színtéren az amerikai kezdeményező szerep visszaszerzésében határozta meg. Ennek eredményeként az Egyesült Államok fokozatosan kivonult Vietnámból, és az amerikai társadalomban oly sok törésvonalat okozó vietnámi háborúnak ezzel véget is vetett. A teljes képhez persze hozzá kell tennünk, hogy mindezt Hanoi ezres nagyságrendű civil áldozattal járó „karácsonyi bombázása” előzte meg.

Emellett 1972-ben tető alá hozta a kínai és amerikai vezetők közötti csúcstalálkozót, valamint a nemzetközi fegyverkezési versenyt korlátozó és annak kereteket szabó SALT–1 egyezményt, amelyet Richard Nixon amerikai elnök és Leonyid Brezsnyev szovjet vezető írt alá. Ezeknek azért is volt nagy a jelentősége, mert a „sajátosan kommunista” (maoista) Kína – bár ideológiai alapon számos egyezés volt közte és a Szovjetunió között – feszült viszonyban volt Moszkvával. Mivel az Egyesült Államok és Kína közeledett, ezért a Szovjetunió vezetése, attól tartva, hogy a NATO-tagállamok és Kína közé szorulva a Szovjetunió és kelet-európai szatellitállamai harapófogóba kerülnek, nyitni volt kénytelen az Egyesült Államok felé.

Sikeres diplomata – és saját bevallása szerint is – reálpolitikus volt tehát Kissinger, aki a vietnámi háború lezárásáért a Nobel-békedíjat is megkapta. 

Csakhogy sokan, például az imént említett vietnámi bombázások vagy éppen más délkelet-ázsiai katonai konfliktusok szítása, illetve azok direkt vagy indirekt módon való elősegítése (például a vietnámi háború részeként a kommunista Kambodzsa, százezres nagyságrendű emberáldozatot követelő, több éven keresztül tartó amerikai bombázása) miatt kifejezetten háborús bűnösnek tartják. 

A latin-amerikai államokban inkább a jobboldali katonai junták uralmát – és azok diktatórikus vagy féldiktatórikus rendszereit – támogatta az Egyesült Államok diplomáciájának egyik irányítójaként, semmint a kommunista és/vagy szovjetbarát politikai erőket.

 Ennek egyik leglátványosabb bizonyítéka, hogy Chilében a baloldali Salvador Allende elnök a CIA által is támogatott megbuktatását (és öngyilkosságba hajszolását) követően a jobboldali, tekintélyelvű Augusto Pinochet diktatúrájának kiépülésében volt partner. Kissinger – akinek munkásságáról több magyar nyelvű könyv is született, amelyek szerzői köre az újságíró Avar Jánostól a biztonságpolitikai szakértő Nógrádi Györgyig terjed – számos jelentős történelmi, politológiai és biztonságpolitikai kötet szerzője, amelyek közül emlékiratai mellett talán a Diplomácia és a Világrend című munka a legjelentősebb. Előbbiben az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak külön fejezetet szentelt (a szuezi válság és a nemzetközi politikai küzdőtér egyéb folyamataiban kontextualizálva azt), amelyben többek között a következőket írta: 

1956-ban két, egymással párhuzamosan zajló esemény alakította át a nemzetközi kapcsolatrendszert. A szuezi válság az ártatlanság korának végét jelentette a nyugati demokráciák szövetsége számára: ettől kezdve már sohasem tudtak szívvel-lélekkel hinni érdekeik párhuzamosságában. Ezzel egyidejűleg a magyarországi forradalommal való véres leszámolás megmutatta, hogy a Szovjetunió mindenáron meg akarja tartani saját befolyási övezetét, ha kell, erőszakkal is. Így tehát a felszabadításról szóló beszédek üres fecsegésnek bizonyultak. Többé már senki sem kételkedhetett abban, hogy a hidegháború elhúzódó és elkeseredett lesz, amelyben az Európa közepén húzódó választóvonal mentén ellenséges csapatok néznek egymással farkasszemet, s ez a helyzet belátható időn belül nem változik meg.

Henry Kissinger halálával egy – immár történelmi mértékkel is – jelentős XX. századi diplomata távozott el, akinek azonban korszakalkotó elméleti művei továbbra is „élnek” és hatnak, megalapozzák és befolyásolják a következő nemzedékek szakemberei (a történészektől a nemzetközi kapcsolatok szakértőiig) gondolkodásmódját a modernitás – elsősorban a XX. század második fele – történelméről.

Borítókép: Henry Kissinger (Fotó: AFP)