Berecz András és a karácsonyi bogos fák

Merüljön fel bármilyen kérdés, egy mesemondó nem bújik ki a bőréből. Berecz Andrást a hallgatóság elbűvölve figyeli, legyen szó a gyermekkori karácsonyokról, a családi héroszokról vagy a magyar megszentelt humorról. Ízes történeteit bárki magáénak érezheti.

20231120 Budapest Berecz András mesemondó Fotó: Mirkó István MI Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Az első dalokat édesanyjától tanulta, aki a híres kunhegyesi táncos, tréfafa és nótafa, Tanka Gábor lányaként sok ilyet tudott. Hogy teltek gyerekkorában a karácsonyok?

– Párlépésnyi lakásunk volt a Vadász utcában. Kései gyerek vagyok, édesanyám 42 éves korában szült, így lobogó anyaszeretet vett körül. A karácsonyfánk szinte elfoglalta az egész szobát. A törpelakás óriási előnye volt, hogy egymás hegyén-hátán, összebújva éltünk, mint a jószágok. Ha édesapám rádiót hallgatott, köré gyűlve, fej fej mellett figyeltük a Szabad Európát. Ha azt mondom, karácsony, egyszerre látom magam előtt az Orion rádió „macskaszemének” zöldjét és a karácsonyfa színes lámpácskáit. Édesanyámmal a pincéből hoztunk fel szenet és fát. Bámultam a baltatudományát. A cserépkályha dorombolni kezdett, a hátam és a lábam nekitámasztottam. Karácsony körül harmonikás koldusok is járták a környéket, akkor még be lehetett menni a kapualjakba, udvarokba, ott muzsikáltak és pislogtak felfelé. Kijöttünk a lakók többségével, mindenki dobott le valami alamizsnát, és meghallgattuk az előadást. Egyik nagy kalandom az volt, amikor a harmonikás koldust figyelve a nagy elragadtatásban beszorult a fejem a korlátok közé. A fél lépcsőház összesereglett, hogy a síró, ordító Andriskának hogyan lehetne a nyakát ügyesen tekerni, feldagadt fejét visszahúzni.

Berecz András Fotó: Mirkó István

– Milyen volt a karácsonyi készülődés?

– Édesanyám a Vadász utcai vásárcsarnokban nem úgy vásárolt, mint máskor. Kedves piaci időtöltésem volt a halasnál leguggolva nézni, melyik pontyot fogják kihalászni. Otthon a gőzfelhő és zsírrotyogás a konyhából a szobán át szállt ki az utcára, fel az égbe, összegyúródva a többi felhőcskével. Egyik se hasonlított a másikra. Szilvásiék, Falbék, Pókáék, Popovicsék füstjének egészen más összetétele volt. A miénket már messziről ki tudtam szűrni. A karácsonyfán ezüst diók, piros gömbök voltak és szaloncukrok. Az ima és az ének volt az első, aztán jött az ajándék. Később a szüleim történeteket meséltek, amelyeket legtöbbször én követeltem. A kedvenceim hősei a rokonság köréből kikerülő héroszok voltak. Például Tanka nagyapa, aki csodálatosan énekelt, nagyszerűen verekedett, legjobban táncolt Kunhegyesen és a környéken. A másik kedvelt történetem édesapám meséje volt, hogyan szökött át a csehszlovák–magyar határon, hogy menekült meg a hadifogságból és jött át Bécs alatt az orosz záron. Az ajándékot mindig bevittem az ágyba. Egyszer egy kínai tornacipőt kaptam, még most is emlékszem, ahogy a gumiszagot mélyen letüdőzve aludtam el. Éjféli misére kisgyermekként nem mentünk el, de másnap ott voltunk a reggeli misén a bazilikában. Töltött káposztát és sült húst ettünk egresszósszal, krumplipürével, olykor halat és aranygaluskát borhabbal, máglyarakást, madártejet. Mostanában már ritkán eszem ilyesmit, jöttek új finomságok, ami kicsit fájdalmas.

– Betlehemesek jártak akkoriban a városban?

– Elvétve igen, de én csak templomban láttam, majd később Erdélyben. A fővárosban hittanon tanulták a gyerekek a szöveget és a templomban adták elő. A betlehemes játék később lett szenvedélyem: a magyar szakrális humor kimeríthetetlen forrásvidékének tartom. Régóta izgat, hogy lehet hitünkben úgy megmaradni, hogy közben színesek, vonzók és mindannyiunk örömére még tréfásak is merjünk lenni. A betlehemes játékok hangvételét, humorát a műsoraimba is be szoktam építeni. Névtelen szerzőiket zseniális mestereknek tartom. Például nézzük az egyik bihari betlehemest, ahol Heródes köszön be a házba. Azonnali csapda, hogy a betlehemi jelenethez a véreskezű uralkodót választják hírmondónak, olyan helyzetben, hogy kénytelenek behívni őt és kíséretét. Provokatív moralizálás, mondhatná az értelmiség, nem is könnyűsúlyú tréfa. Vagy az öreg pásztor alakja. A pásztorok nem tudósok, nem bölcsek voltak, hanem az „esők vőlegényei, állásszagú pásztorok”, ahogy Sinka István pásztorköltőnk mondaná. Van köztük egy öreg, aki már nem hall jól. Az angyalok hívják az embereket, gyertek, megszületett a Megváltó, az öreg félrehallásaival, faragatlanságaival szakadatlan nevetteti a közönséget. Honnan tudta a névtelen szerző, hogy a katarzishoz arányos vidámságon át vezet a legjárhatóbb út? Azt hiszem ez természetes volt még a faluközösségnek. Odaadó figyelmet úgy lehet felhívni, hogy megvidámítjuk az embereket. A szent dolog is könnyebben behatol a szívekbe, ha kacagás készíti elő. Az emberek pajzsot hordanak, de a nevetés hatására elhajítják azokat. Olyankor meg lehet suhintani a szívüket, közel lehet férkőzni hozzájuk.

– Láttam az Isten bolondja előadását a Nemzeti Színházban. Sokat nevettem, de meg is sirattam.

– A jó nevetés és a jó sírás szomszédok. Az Isten bolondjának bolondjai című adventi műsoromban idősebb Pieter Bruegel festményéből is vetítek részleteket. Körülbelül százhúsz flamand közmondást festett meg. A megválthatatlan emberiséget, a balga, önző, bűnös embert mutatja meg sokféleképpen. A jobb felső sarokban villantja csak fel a megváltás reményét. Felbukkan a képen néhány bolondos alak is, akik fittyet hánynak a fordított világnak. Az egyiket büntetésből egy foszladozó kosárba ültetik és felhúzzák a magasba, ám a kosárfenék nemsokára ki fog szakadni. Az alak tudja, hogy fájni fog, de esés előtt mégis jólesik neki, hogy fügét mutasson a világnak. Meztelen üleppel, megalázva ezt a világot lekacagva mond ítéletet a bűn felett. Zsigerből ismeri Szent Pál korintusiaknak írt levelét: „Ha valaki bölcsnek gondolja magát közöttetek ebben a világban, legyen bolonddá, hogy bölccsé lehessen… E világ bölcsessége ugyanis bolondság az Isten előtt…”

– Kárpát-medencei gyűjtőkörútjain találkozott karácsonyi történetekkel?

– Egyszer épp Gyimesben jártam, közelről láttam a készülődést. Hasították a fát, készült a tüzelő, a bogos fákat viszont kiválogatták, külön tették. Kérdeztem, miért? Azt mondták, azért, mert ezek tartják legtovább a meleget, és ezeket rakják az éjféli mise idején a tűzre. A tűz nem tud könnyen beleharapni a rostokba, így ezek a fák az otthon melegét, szeretetét, összetartását is jelzik. A család egyben marad. Mára természetes, hogy szétszóródunk, de az ünnep örök természete egybe szólítja a családokat. Kiterjedt rokonságban ez sokszor nehéz. Aki ebben él, pontosan tudja, mit jelent, amikor láb alatt a kicsik bújócskáznak, a poharak felett felnőttek beszélgetnek, az öregek pedig az ágyon fekve el-elalszanak. Ha az otthon kikötő, akkor az ünnep világítótorony. Tán a karácsony leginkább.

Névjegy

Berecz András 2011-ben Kossuth-díjjal elismert énekes, mesemondó, műfordító. Az Ökrös és az Egyszólam együttes énekeseként vált népszerűvé, de szólóestjein több évtizede népszerűsíti a magyar és az eurázsiai mesekincs különböző műfajait, illetve a mesei nyelvezetet és gondolkodásmódot. Elméleti munkáit, gyűjteményeit, népzenei és mesés előadói albumait több kiadónál jelentette meg. A Nemzeti Színház társulatának tagja, tematikus meseesteket tart, 2023-ban a színházi olimpia részeként szervezett Nemzetközi Történetmesélő Fesztivál szakmai vezetője volt.

Borítókép: Berecz András mesemondót a hallgatóság elbűvölve figyeli (Fotó: Mirkó István)