Berecz Andrásról nem könnyű bármit is írni. Hallgatni, megélni, érezni kell, hogy aztán napokig a fejünkben motoszkáljon egy-egy szófordulat, egy arckifejezés, egy dallam. Ha Berecz Andrást először hallja az ember, nagyon kell figyelni, követni a mese fonalát, nehogy elmulasszunk valamit.
Megtanulta a gyönyörű régi magyar nyelvformákat, amivel letűnt korokba röpít minket vissza, de olyan hitelesen, hogy ő maga is onnan toppan elénk, abból a korból, amiről épp mesél. – A mesemondó világot magyaráz. Ma is komoly felelőssége van: ő a tükör, tükröt tart a közösségnek, a közösség kultúrájának kincstárnoka, aki érthetővé teszi a fontos dolgokat. Elmondja, hogy a nagyapáink mit tartottak jónak. Értelmet ad a szerelemnek, a születésnek, felkészít a halálra. Érthetővé teszi a fontos dolgokat. De nem úgy, mint a filozófusok. A mese arra törekszik, hogy fontosat, nagyon okosan, egyszerűen mondjon el. Nem arisztokratikus, hanem végletesen demokratikus. Ha egy generáció nem érti, majd megérti a következő – mondta egy interjúban. Az élőszavas mesélés varázsa, egymásból következő izgalmas történetei, a közönség merengő vigadása jellemezte az estét. Kivirul az ember lelke, ha Berecz Andrást hallgatja.
Minden mondata olyan színes és szemléletes, hogy a szemünk előtt megjelenő belső képek ennek a mágikus mesemondónak a hatására megelevenednek.
Híres udvari bolondok történeteit mesélte, akikkel a történettudomány is foglalkozik. Shakespeare neve vissza-visszatért az este folyamán. 2014-től a Nemzeti Színházban rendszeresen tart előadást, a Shakespeare-művek színházképe, és az udvari bolond figurája a színházi munkából fakadóan foglalkoztatja. Ebből született az Isten bolondja című előadása. A Csíksomlyói passióban a Vándor szerepében is Isten bolondja. A Vándor alakja és az önálló est mesélője elválaszthatatlan, hiszen önmagát adja mindkettőben. – Shakespeare a bolondban bölcset lát, és sokszor éppen a bölccsel állítja szembe – mondta Berecz András egy interjúban. – Alig van drámája, amelyikben ne magasztalná fel az udvari bolondot, bohócot. Sok ember meghökkentő, kíméletlen igazságát a bolond szájára adja. Ő az, aki nem tud másképp, csak szőr ellenében simogatni. Nem a vidámsága kacagtat. Pontos ítéletei, váratlan szúrásai nevettetnek előbb, később, mikor a színpadon már csak a hűlt helye van, és ő már rég az öltözőben vetkezik, szavai akkor ejtenek gondolkozóba. Úgy, mint az „okosbolond” Barát Jóska sziporkái nehéz időkben, Gyergyóalfalun. Egyszer a milicista ráförmedt, hogy ha nem adja bé a szamarát a kollektívbe, akkor ő azt elveszi. De jó nekem! – így Jóska bá. Há az métt jó magának? Met lesz egy ilyen csinos milicista vejem, mint maga. A milicista se rögtön nevetett. Talán később se. Még az is lehet, hogy elgondolkozott, de ez már az utókornak nem érdekes. Ellenben Jóska bának nagyon hálás ezért a vakmerő tréfáért. A Passió vándor alakja sokban hasonlít a klasszikus bolond figurához és ehhez az okosbolond Jóska bácsihoz. Előbb látszólag nem tudja, hová keveredett, aztán próféták közé emelkedik, vándorbotjából pásztorbot lesz. Hűsége a Lear király udvari bolondjáéhoz és Jóska bácsiéhoz hasonló, csak ő az Úr bolondja.
Borítókép: Mirkó István
