Botswana azzal fenyegette meg Berlint, hogy húszezer elefánttal árasztja el Németországot, ha a Bundestag korlátozza a vadásztrófea-importot. Márciusban az afrikai ország Londont is megpróbálta eltéríteni a behozatali tilalom meghirdetésétől. Botswana elnöke, Mokgweetsi Masisi azt mondta, tízezer elefántot küld a Hyde Parkba. Szavai mögött gazdasági, szociális és környezetvédelmi megfontolások állnak, miközben az angol–német zöldpolitika a baloldali ideológiai építmény valóságtól elszakadt, emberellenes és környezetkárosító követelőzése.
Aki belemerül e vitába, döbbenten fedezheti föl, mennyire igaza volt Scrutonnak, aki a Zöld filozófia – Hogyan gondolkozzunk felelősen a bolygónkról? című könyvében alapos bírálatnak veti alá a zöldpolitika különféle ágenseit. Kimutatja: a szervezetek abban érdekeltek, hogy ügyük kellően jelentős legyen. Nem érdekli őket, hogy a sikeres képviselet milyen hatással lesz azokra, akiket közvetlenül érint, ignorálják, ügyük hogyan függ össze más ügyekkel, miképpen kapcsolódik az élet ezernyi kérdéséhez és jelenségéhez. Nem fontos, hogy eltúlozzák-e a tényeket, sőt még az sem, hogy az ügy mögött a valóság áll-e.
Nemcsak fogadókészségük nincs arra, hogy programjuk tényeit megvitassák, hanem kerülik még a lehetőségét is annak, hogy vita alakuljon ki. Nem céljuk, hogy érvek és ellenérvek konfliktusában többet tudjunk meg a valóságról, inkább, hogy elhiggyük: ügyük képviselete mindennél fontosabb. Hisz a valóság azt is megmutathatja, hogy erőfeszítéseikre, fizetéseikre, a kutatásokra és kutatóbázisokra, a létüket fenntartó anyagi ösztönzőkkel erőteljesen átszőtt láncra nincs is szükség. Az ilyen szervezetek leginkább abban érdekeltek, hogy aggodalomra okot adó felmérések és hisztérikus cikkek jelenjenek meg, olyan viták uralják a nyilvánosságot, mint hogy meg kell védeni az afrikai elefántokat. A valóság nem érdekli az aktivistákat. Pedig az angol és a német parlamentekben folyó vitákban természetvédők érveltek azzal, hogy a trófeavadászat életképes alternatívák nélküli tilalma veszélyezteti a biológiai sokféleséget és károsítja a helyi közösségeket. A törvénytervezetek kezdeményezői azonban csak a maguk mantráit ismételgetik.
Az Egyesült Királyság is az elefántokat tartja szem előtt
Rebecca Pow környezetvédelmi miniszter szerint a kormány támogatni fogja, hogy az Egyesült Királyságból érkező trófeavadászok „ne gyakoroljanak további nyomást a veszélyeztetett fajokra”. John Spellar volt munkáspárti miniszter szerint a jogszabály nem érinti az afrikai valóságot. Pusztán arról tanúskodik, „hogy mi ebben az országban egyértelmű többséggel úgy döntünk, hogy nem akarjuk engedélyezni a vadászok által lemészárolt és megölt veszélyeztetett fajok testrészeinek Nagy-Britanniába történő behozatalát”. Claire Bass, egy tipikus NGO igazgatója szintén arra fókuszált, hogy összemossa a veszélyeztetett állatok érdekében végzett lobbitevékenységet a trófeavadászok megbélyegzésével: „Egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy megakadályozzuk, hogy a brit trófeavadászok veszélyeztetett állatok testrészeit beteg szuvenírként visszaszállítsák az Egyesült Királyságba.”
Peter Dowd munkáspárti képviselő azzal sem foglalkozik, használ-e az afrikaiaknak vagy éppen maguknak az elefántoknak a törvény. Megelégszik erkölcsi fölényének leszögezésével. „Nem mondom el nekik, és nem követelem, hogyan kezeljék a vadon élő állataikat. Én azt mondom, és azt hiszem, e Ház számos képviselője is ezt mondja, hogy nem akarjuk ezeket az undorító trófeákat ebben az országban.” Az importtilalom kritikusai azzal érveltek, hogy a tervezet figyelmen kívül hagyja az afrikai országok aggodalmait, a közösségek természetvédelmi szakértelmét, és kérdéses a mögöttes elgondolás tudományos hitelessége. Bill Wiggin konzervatív képviselő rámutatott: az afrikaiak megdöbbentőnek találják, hogy a brit politikusok nem törődnek az állatok által fenyegetett életekkel, dühösek az erényeskedő javaslatok miatt, amelyek nélkülözik a tudományos hitelességet, és megtagadják a tényeket. Idézte a namíbiai környezetvédelmi miniszter, Pohamba Shifeta brit kollégájához írt levelét is, amelyben elítélte a törvényjavaslatot, mint a neokolonializmus felé tett regresszív lépést: „Az ön törvényjavaslata azt sugallja, hogy az ön ítéletei felülírják meglátásainkat és szakértelmünket.” Végül megszavazták az importtilalomról szóló törvényjavaslatot, hatalmas pofont adva az afrikai környezetvédelemnek.
Elefántügyben a legfontosabb ország Botswana, itt él a világ legnagyobb populációja, a becslések szerint több mint 130 ezer állat, ami a világ agyarosainak egyharmadát teszi ki. Ez nagy kihívás a helyieknek: gyakoriak a konfliktusok az emberek és a vadállatok között, romlik a környezeti állapot, mivel az elefántok nagy területet foglalnak el, és jelentős mennyiségű növényre és vízre van szükségük. Az elnök szerint az elefántcsordák eltapossák az embereket, elpusztítják az otthonokat és a termést. Az elefánt igazi dúvad, ha nincs józan vadgazdálkodás.
Botswana kezeli az elefántokat
De szerencsére Botswanának van elefántkezelési terve. Széles körű területrendezési programot hajtottak végre, és részletes cselekvési tervet dolgoztak ki. A program része például egy elefántcsontkészlet-kezelő rendszer is, amely biztosítja az agyaranyag józan használatát. Része az állatok védelme és a bűnüldözés, ember–elefánt konfliktuskezelés, az élőhelyek kezelése és az összekapcsolhatóságának vizsgálata, a társadalmi és gazdasági keretek feltárása, valamint a megőrzési kapacitás észszerű keretek között való fenntartása. Az ország együttműködést kötött a szomszédos államokkal, Namíbiával, Angolával, Zambiával és Zimbabwével, hogy a térség elefántállományát egyetlen összefüggő populációként kezeljék, és integrálják a vadgazdálkodást az egyes közösségek gazdálkodásába.
Az afrikaiak tudják, hogy kell megóvniuk elefántjaikat, de ehhez szükségük van az európai segítségre is. Nem kioktatásra, hanem azokra a vadászokra, akik turistaként érkeznek és tekintélyes pénzt hajlandók fizetni egy-egy trófeáért. Ebben a helyzetben jelentette ki Mokgweetsi Masisi, hogy a vadászat korlátozása gazdasági károkat okozna az afrikai közösségeknek az elefántok számának robbanásszerű növekedése miatt. Szerinte Afrika fizeti meg az árát annak, hogy megőrizzék ezeket az állatokat a világnak. És ebben nem szabad akadályozni őket.
