Hősből faragott szörnyeteg

Miután 1849 kora nyarán megindult a császári és a cári intervenciós hadsereg egyesített támadása a magyar honvédsereg ellen, a magára maradt magyar politikai és katonai vezetés több súlyos hibát is elkövetett, mégsem ezek, hanem az ellenség eleinte két és félszeres, majd elsöprő túlereje döntötte el a szabadságharc végkimenetelét. Az augusztus 9-i, a temesvári csatavesztéssel már nem volt esély a további sikeres ellenállásra, a fegyverletétel elkerülhetetlen volt, de arról nem egyedül Görgei döntött.

Visegrád, 2018. május 16. Görgei Artúr honvédtábornok újonnan felavatott mellszobra, Szkok Iván szobrászmûvész alkotása Visegrádon 2018. május 16-án. MTI Fotó: Kovács Tamás Fotó: Kovács Tamás

„Ti azt tanítottátok s azt tanítjátok ma is: »a világosi fegyverletétel árulásnak volt az eredménye«. A ti tanotok hamis; mert ama katasztrófa nem volt egyéb a helyzetnek konkrét, megrendítőleg való és valódi kifejezésénél. Hogy ez áltanotok az elámítottak átkait fejemre zúdította… az ma már előttem szót is alig érdemlőnek látszik. Nálamnál jobb férfiaknak hasonló balsors jutott osztályrészül minden korban” – írta 1863 januárjában ausztriai kényszerlakhelyén (Klagenfurt-Viktring) a Gazdátlan levelek című művében Görgei Artúr. (Az egyik legrégebbi magyar nemzetség sarja 1848-ban névhasználatában áttért az y betűről az i végződésre, s családtagjaival ellentétben élete végéig következetesen, így 1892-ben kelt végrendeletében is az i betűs változatot használta, ezért az iránta való tiszteletből írásunkban, az idézeteket kivéve, ezt követjük.) 

A magyar szabadságharc legnagyobb katonai zsenije tizennyolc évi száműzetés után, 1867-ben térhetett haza, de soha többé nem vett részt sem a katonai, sem a közéletben.

A honfitársai többsége által árulónak tartott tábornok magányosan, szűk családi körben élt, évtizedekig István öccse visegrádi birtokán autodidakta kertészként és szőlészként dolgozott, s a híres gyáriparos és főrendiházi tag, báró Weiss Manfréd pesti palotájában részére felajánlott lakosztályban hunyt el 1916. május 21-én, legnagyobb győzelmének, Budavár 1849-es visszafoglalásának napján.

„Ezután azt kérdezte Kossuth, mit tennék, ha a hír, melyet ő Dembinski hadseregének temesvári győzelméről kapott, igaznak bizonyul, ha a parancsnokságom alatt álló hadsereg egyesülése a másikkal megtörténik, és ha a két hadsereg fölötti fővezérséget énrám bíznák. – Akkor – mondtam – támadni fogok minden erőm megfeszítésével, de egyedül csak az osztrákok ellen. – És ha Temesvárnál az osztrákok győztek? – kérdezte utoljára Kossuth. – Akkor leteszem a fegyvert – volt rá a válaszom. – Én pedig főbe lövöm magamat! – mondta Kossuth.” (Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988)

„Ma már senki se hiszi, hogy áruló volt”, írta 1908-ban Mikszáth Kálmán az „öreg diktátorról”. De már jóval korábban, az 1870-es évek elején – neves írókból és tudósokból alakult kis körből – elindult Görgei rehabilitációjának, majd halk kultuszának évről évre szélesebb hullámgyűrűben terjedő munkája. Mint Pethő Sándor írta, ennek a körnek szellemi vezére Gyulai Pál volt, mellette Arany László, Lévay József, a fiatalabbak közül Ábrányi Kornél, Kozma Andor, Mikszáth Kálmán, Péterfy Jenő, majd Herczeg Ferenc voltak ismertebb „Grál-lovagjai”. Az emigrációban élő Kossuth 1883-ban közzétett egyik levelében elejtette a hazaárulás vádját a tábornokkal szemben, egy évvel később pedig kétszázhét egykori honvéd nyilatkozatot nyújtott át a Visegrádon élő Görgeinek, s a kortárak nevében felmentették őt az árulás vádja alól. Amikor 1916 májusában a Nemzeti Múzeum előcsarnokában elbúcsúztatták a 98 éves korában elhunyt tábornokot, a megrendült tömeg élén az egész magyar kormány részt vett, élén Tisza István gróffal.

Bár 1849, majd különösen 1945 után több nemzedéken át azt sulykolták a köztudatba politikusok, írók, újságírók, volt honvédek és történésznek tartott propagandisták, hogy Görgei áruló, ma már konszenzus van a tekintetben, hogy nem a magyar szabadságharc árulója, hanem legjobb hadvezére, a fegyverletétel pedig katonai és politikai szempontból is elkerülhetetlen volt. 

Az árulási vádról régen kiderült, hogy politikai manipuláció és a nemzeti naivitás sajátos keveréke volt csupán. A hamis vád fő forrása egyértelműen Kossuth Lajosnak a világosi (szőlősi) fegyverletétel után harminc nappal, a Duna déli partján fekvő, török fennhatóság alatt levő Viddin (ma a bulgáriai Vidin) városban az angliai és franciaországi magyar követekhez és diplomáciai ügynökségekhez írt levele, amely így kezdődik: „Szegény szerencsétlen hazánk elesett. 

Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által… Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom. Görgeyt felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.” A patetikus stílusban hatásosan kifejtett árulásvád futótűzként terjedt el Magyarországon, amit az is elősegített, hogy a politikai röpirat 1850-ben Pesten megjelen(hetet)t – érdekes módon az önkényuralmi osztrák cenzúra engedélyével…

Hogy a lemondott kormányzó (és mellette főként Szemere Bertalan exminiszterelnök és Horváth Mihály volt kultuszminiszter, akadémikus-történetíró) Görgeit bűnbakká tevő rágalmai milyen termékeny talajra hullottak idehaza, érdekes adalék Vörösmarty Átok című, 1849. október 10-én – négy nappal az aradi vértanúk és gróf Batthyány Lajos miniszterelnök kivégzése után! – írt verse: „Görgeinek híják a silány gazembert, / Ki e hazát eladta cudarúl. / Kergesse őt az istennek haragja / A síron innen és a síron túl.” A „hitszegő vezérre” átkot szóró nagy költő szerint akár bérért, akár ingyen, de gyáván, harc nélkül feladta a „drága kincset”, a hazát a gaz áruló.

A sors fintora, hogy Görgei éppen Vörösmarty Szózatának varázsigéjével – „Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell” – indokolta a Gazdátlan levelek című művében, hogy a két lengyel tábornok, Dembinski és Bem végzetes hibái következtében elvesztett augusztus 9-i temesvári csata után (amit Mészáros Lázár tábornok a mohácsi vészhez hasonlított) miért döntött a fegyverletétel mellett. 

A katasztrofális katonai helyzetben, mint a maradék sereg fővezérének csupán három lehetősége maradt: vagy egy reménytelen utolsó viadalt vállalni a többszörös túlerőben levő ellenséges hadseregekkel; vagy Orsova, a határ felé keresztültörni és török földre menekülni; vagy pedig letenni a fegyvert, de nem az osztrák császári hadsereg, hanem az oroszok előtt. Az első opciót azért vetette el, mert nem akarta több ezer bajtársa életét hasztalanul feláldozni, és meg akarta menteni polgártársai millióit a fosztogatástól, üldözéstől, megtorlástól, amit az ő folytatódó harca kiváltott volna. 

Orsova és Világos között pedig – Kossuthtal, Szemerével és társaikkal ellentétben – éppen a Szózat „varázsigéje” miatt döntött az utóbbi mellett. Meggyőződése szerint ugyanis a magyar nemzeti hadseregnek idegen földön semmi keresnivalója nem lehetett. A külföldre emigrálást azért utasította el, mert az egyenlő lett volna a fizikai és egyszersmind erkölcsi pusztulással, ami szerinte rosszabb, mint elpusztulni fizikailag a hazában. Ezért nem maradt más választása, mint a kényszerű fegyverletétel.

1849 augusztusára a magyar függetlenségi harc ügye valóban reménytelenné vált. Az európai nagyhatalmak ugyanis – kivétel nélkül! – nem az alkotmányos szabadságért és nemzeti függetlenségért harcoló magyar nép, hanem az ellenforradalmi, abszolutista Habsburg-ház mellé álltak. Miután 1849 kora nyarán megindult a császári és a cári intervenciós hadsereg egyesített támadása a magyar honvédsereg ellen, a magára maradt magyar politikai és katonai vezetés – a hősies ellenállás közepette – több súlyos hibát is elkövetett, mégsem ezek, hanem a szövetséges hadseregek eleinte két és félszeres, majd elsöprő túlereje döntötte el a küzdelem végkimenetelét.

„Görgeyt már igazolta a történelem. Alakja gondviselésszerű. Jő és a magyar dicsőség északi fénye lobban fel nyomában; jő és egyénisége több önbizalmat, hősi ambíciót ébreszt a magyarban, mint Hunyadit és Bethlent kivéve bárki. S mikor az eget veri ez a láng, ő rádobja babérjait és kioltja vele. […] Ezer áldás, hogy Görgey dicsőségitatta, életmámoros népe nem látott Világosban mást, csak galád árulást, mert ezzel megmaradt a hite önmagában. A Görgeyre esett gyűlölet mértéke volt a magyarság önmagába vetett hitének. Mivel a magyar hitt magában, kijátszottnak kellett tartania magát.” (Ravasz László: Görgey Arthur. In: Ravasz László: Gondolatok. Kálvin Kiadó, Budapest, 1996)

A cári intervenció hírére Görgei azt javasolta, hogy az általa vezetett főhadsereggel még az orosz főerők beérkezése előtt megveri az osztrákokat, és a jól védhető komáromi erődítményben összpontosítja a magyar katonai erőket. 

A kormány azonban június végén úgy döntött, hogy az összes haderőt a Maros és a Tisza szögében vonja össze, és onnan kísérli meg Magyarország felszabadítását. Bár a július 2-i komáromi-ácsi csatában Görgei életveszélyesen megsebesült a fején, nem adta föl, hanem július 15. és augusztus 10. között a harmincezer főnyi feldunai hadsereggel egy hónapra kivonta a forgalomból a 120 ezer főnyi orosz fősereget, Komáromtól Vácon, a Felvidéken és az Alföldön át a rekkenő kánikulában, az ellenséges hadtestek gyűrűjében bravúrosan manőverezve épségben levitte katonáit Aradra, a kormány utasításának megfelelően. Ott kész volt a Dembinski altábornagy vezette ötvenezres déli fősereggel egyesülve megtámadni a Haynau táborszernagy vezette császári hadsereget.

A Szegedet kardcsapás nélkül kiürítő Dembinski vezette hadsereg azonban – a kormány utasítása ellenére – nem a magyar kézen levő Arad, hanem az osztrák irányítású Temesvár felé vonult vissza, ahol augusztus 9-én – az erdélyi hadsereg szétverése után megérkező – Bem tábornok vette át a fővezérséget. De hiába voltak létszámfölényben a magyar csapatok, a tüzérség hamar működésképtelenné vált, mert a lőszertartalékot már a csata előtt elküldte Dembinski Lugosra, ahova vissza akart vonulni. Miután Bem felbukott a lovával és súlyosan megsérült, gyakorlatilag minden irányítás és fegyelem megszűnt a seregnél, amely felbomlott és pánikszerű menekülésbe kezdett. 

Ahogy Hermann Róbert történész, az 1848–49-es szabadságharc talán legjobb hazai szakértője már több ízben pontosan és részletesen kimutatta, a temesvári katasztrofális csatavesztéssel már nem volt esély a további sikeres ellenállásra. 

Ha ezek után Görgei mégis úgy dönt, hogy folytatja a harcot, akkor nem kétséges, hogy az alig harmincezres, teljesen kimerült seregét, amelynek egy csatára elegendő lőszere sem volt, az észak és dél felől Aradhoz közeledő, hatalmas túlerőben levő orosz és osztrák erők harapófogóba zárják és megsemmisítik.

A reménytelen helyzetet maga Kossuth kormányzó is elismerte, amit egyértelműen bizonyít az Arad várában augusztus 11-én a nemzethez intézett (három miniszterével, Vukovics Sebővel, Csány Lászlóval, Horváth Mihállyal együtt aláírt) búcsúkiáltványa: „A szerencsétlen harcok után, melyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta e nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk…”

Az augusztus 10-i minisztertanács – amelyen Görgei is részt vett – még a temesvári vereség hírének vétele előtt, Kossuth javaslatára úgy döntött, hogy felajánlja a magyar koronát a cári család valamelyik tagjának, ha az hajlandó biztosítani az 1848. áprilisi törvényeken alapuló alkotmányosságot. Ha viszont az orosz fél nem akar erről tárgyalni, sem az osztrákok felé közvetíteni, akkor a magyar hadsereg leteszi a fegyvert az oroszok előtt. Már a vereség ismeretében, az augusztus 11-i, utolsó minisztertanácson Kossuth a miniszterek előtt kijelentette (a jelen lévő Horváth Mihály csanádi püspök, kultuszminiszter beszámolója szerint), hogy Görgeit teljhatalommal kell felruházni az oroszokkal megkezdett alkudozások folytatására, s a kormánynak nem maradt egyéb tennivalója, mint feloszlania. „Mehet, ki merre akar, ki merre menekülhet” – idézi Kossuth hozzájuk intézett szavait Horváth, s hozzáteszi, hogy a kormányzói hatalomról lemondott és Lugosra – a török határ felé – indult Kossuth után a miniszterek maguk is eltávoztak Arad várából, s „mindegyikük a maga meneküléséről gondoskodott, csak külföldön remélvén biztosságot a maguk számára”.

A kormányzó – és a miniszterek többsége – aláírta a még 11-én délután közzétett lemondó nyilatkozatot, amely este nyolc órától kezdve „addig, míg a nemzet hatósága szerint másként netalán intézkednék”, a polgári és katonai legfőbb kormányzási hatalmat Görgei Artúr tábornokra ruházta. Aki az utolsó pillanatban egy olyan kormány teljhatalmát kapta meg, amelynek már nem volt hatalma semmire, csak a megadásra. Azonban nem egyedül Görgei döntött a feltétel nélküli fegyverletételről, hanem az ő indítványát az augusztus 11-i haditanács csaknem nyolcvan résztvevője – köztük kilenc majdani aradi vértanú tábornok – majdnem egyhangúlag elfogadta, és másnap csatlakozott a hadsereg döntéséhez Damjanich tábornok, Arad várának parancsnoka is, továbbá három miniszter, a főrendiház elnöke, és számos országgyűlési képviselő is. A világosi, pontosabban szőlősi fegyverletétel tehát nem árulás volt, hanem elkerülhetetlen lépés, amely ráadásul megfelelt az augusztus 10-i – még Kossuth kormányzó elnökölte – minisztertanács határozatának. Az árulási vád és Görgei bűnbakká tevése utólag, a katasztrofális vereség és az osztrák bosszúhadjárat okozta nemzeti trauma, s főként Kossuth vidini levelének hatására gyökerezett meg hosszú időre a magyar közvéleményben, de mára – Hermannt idézve – „a jeles hadvezér végre elfoglalhatta a nemzeti panteonban azt a helyet, amely a polgári átalakulás más nagyjai mellett megilleti”.

„Nevét, melyhez 1848/49 legfényesebb haditettei fűződnek, az utókor rendszerint a fegyver letételével kapcsolatban emlegeti. A polgártábornok népszerű alakjából a világosi fegyverletételt követő hónapokban faragnak szörnyeteget. Korábbi cselekedeteit a kapitulációból visszamenőleg magyarázzák, a bukásért pedig úgyszólván egyedül őt okolják, mint aki azt tetteivel módszeresen előkészítette, végül az árulás művét a megadással megkoronázta. E logikai circulus vitiosus (ördögi kör – F. S.) előnye épp zártsága: a vélekedőknek érinteniük sem kell a szabadságharc bukását tényleg előidéző körülményeket.” (Lányi András: Az athéni szín. In: Lányi András: A kettészakított üstökös. Liget Műhely Alapítvány, Budapest, 2012.)