Macskacsárda és Kutyavilla – valaha, száz évvel ezelőtt a budafoki Duna-parton álltak a híres kertvendéglők. Kétségtelenül a Kutyavilla az elegánsabb, a Macskacsárda pedig az emberibb – mindenesetre tömegek látogatták őket, nemcsak Budafokról, de a fővárosból is. A Macskacsárda XIX. századi előzmények után, többszöri tulajdonoscserével a múlt század harmincas, negyvenes éveiben élte fénykorát. 1941-től Czagler Ferenc fejlesztette fel annyira, hogy valóban komoly gasztronómiai célponttá vált. Gyufatésztás halászléjának híre messze földön elterjedt, remek környezete, barátságos légköre vonzotta az idelátogatókat. Különjáratok indultak ide a Szent Gellért térről, zárt körű rendezvényeket, szakmai esteket rendeztek itt, sőt saját képeslapjaival, gyakori hirdetéseivel a korabeli marketingbe is belekóstolt a tulajdonos-üzemeltető.
Komolyabb vendégkört, arisztokratákat, művészeket, államférfiakat is mozgósított a Kutyavilla, amely aztán a magyar irodalomba is bevonult. Minden valószínűség szerint két Kutyavilla létezett, az első romlott, rossz hírű hely, amelyet mindenféle gyanús népek látogattak. A fiatal Krúdy Gyula itt találkozott először Bródy Sándorral, majd több regényében, novellájában is felbukkan a budafoki vendéglő. A másik Kutyavilla később épült, és – ma így mondanánk – jobb helynek számított. Egy ízben még Faruk egyiptomi király is megkóstolta itt Paul Péter halászléját. Természetesen cigányzenekarok is játszottak valamennyi csárdában, a korabeli újságcikkek szerint pedig olykor éjjeli pillangók, különös alakok is feltűntek a helyszínen, sok bűneset kapcsolódott a híres budafoki csárdákhoz.
A Macskacsárdát a háború után Czagler Ferenc még kinyitotta, de a gyakori áradások annyira megviselték a falakat, hogy az ötvenes években már munkásszállóként üzemelt. 1966-ban aztán a Macskacsárdát kiemelt állami beruházásban dózerolták el, mert akadályozta egy közeli erőmű működését, ipari víznyelő kutakat építettek a helyére. Az 1947-ben szintén újranyitott, majd az államosítás után dunai evezősöknek átadott Kutyavillát végül 1965-ben bontották le, miután kiderült, hogy nem tudják megóvni a dunai árvíztől.
Idén nyáron a Dunai Szigetek blog szerzője terepszemlét tartott a helyszínen: „A Macskacsárda környékét, de a tágabb értelemben vett budafoki Duna-partot gyakorlatilag sittlerakóként használták az 1960-as években. Az építési törmelék, köztük hatalmas vasbeton darabok a háborús károkat szenvedett főváros lebontott épületeiből származott. A gyártelepek mentén ez az anyag biztosította a feltöltést, egyben a parterózió elleni védelmet is.
Talán a Macskacsárda terasza is megvan még valahol, a ráhordott törmelék alatt. Jelenleg azonban nyomát sem találni, annak ellenére, hogy a Macskacsárda helyének beazonosítása nem túl bonyolult feladat, ugyanis a hozzá legközelebb álló hatalmas gyárépület mind a mai napig ugyanott áll. Ez egy kettős siló az egykori Gschwindt-féle szeszgyár telkén, melyből a II. világháború után Budapesti Szeszipari Vállalat (Buszesz) lett.
A légifotón tisztán látszik, hogy a Macskacsárda épülete a silótól közvetlenül délre állt, körülbelül harmincméteres távolságra, ami nagyjából megegyezik a siló épületének hosszával. Ezen a területen jelenleg az élesztőgyár tartályai állnak, a telek kerítése valószínűleg metszi a csárdaépület egykori helyét. Az építési törmeléket jelenleg szépen nyírt fű borítja, és kerékpárút vezet keresztül. […]
Az emberi jelenlét elsősorban a lerakott tekintélyes mennyiségű szemétben nyilvánul meg, amit egyszerűen leborítanak a partra, hogy a többi munkát majd az áradás végezze el. Ezenkívül az itteni levegőt megüli a gyárból származó, tömény, émelyítő élesztőszag, ami valószínűsíti azt a feltételezést, hogy ezen a partszakaszon belátható időn belül nem épül újjá a Macskacsárda.”
