Szenci Molnár Albertről – két hangon. Ezzel a címmel jelent meg a közelmúltban Petrőczi Éva és Szabó András irodalomtörténészek legújabb kötete a tudós, teológus születésének 450. évfordulóján. A reformáció emléknapjához közeledve Szenczi Molnár emlékezetének is utánajártunk.
Petrőczi Éva és Szabó András – akik nemcsak szerző-, hanem házastársak is – korán elkezdtek foglalkozni Szenczi Molnár Albert (1574–1634) életútjával. Szabó András irodalomtörténész már egyetemistaként megismerkedett Szenc szülöttének pályájával, kétszer is lefordította az egykori református lelkész latin nyelvű naplóját, majd tanulmánykötete is megjelent a témában. Egyetemi tanárként régi magyar irodalmat tanít, így természetesen a fiatal generációkkal is megismerteti a tudós munkásságát.
Különösen alakult a Petrőczi Évával történt találkozásuk. 1977 májusában ismerkedtek meg egy győri konferencián, ahol Szabó András megkérdezte a fiatal költőtől, hogy mit olvasott legutóbb. Petrőczi Éva – aki már hároméves kora óta szereti a zsoltárokat – azt válaszolta, hogy Szenczi Molnár Albert Naplóját. „De hát azt én fordítottam latinból” – felelte a fiatal irodalomtörténész, majd hajnalig beszélgettek, miközben a kisalföldi város utcáin sétáltak. Petrőczi Éva műfordításokat is készített, és puritanizmuskutatóként a XVI–XVII. századot kutatja. „Szenczi egyszerre volt Isten embere és a teljes nagybetűs élet megvalósítója, mindezek mellett rendkívül művelt volt” – mondja lapunknak Petrőczi Éva, aki férjével az elmúlt évtizedekben meglátogatta Szenczi Molnár élethelyszíneit, és ezek közül Heidelberg lett számukra a legszeretettebb.
„Szenczi Molnár Albert harminc évig német területen élt, és nagy műveltséget szerzett” – teszi hozzá Szabó András, akinek a Napló első fordításánál nehézséget jelentett, hogy a Kádár-rendszer idején nem lehetett kiutazni Németországba, legalábbis kutatói ösztöndíjakkal semmiképpen. De az eredeti kézirathoz sem tudott hozzájutni Marosvásárhelyen, hiszen Ceausescu éppen akkor záratta be a romániai könyvtárakat. A rendszerváltás után már ki tudott jutni Németországba kutatni, és ennek köszönhetően sok háttér-információ derült ki számára, amelyek alapján egyértelművé vált, hogy miért nem sikerült mindenhol megfelelően lefordítani. Szenczi Molnár – egyebek közt – Strasbourgban tanult fiatal korában, és ott kezdte írni a naplóját 1594-ben. 1617-ben megszakadt a naplóírás, ezért életének utolsó 15 évéről nincsen részletes ismeretünk. Európai körútjai közül érdekesség, hogy 1596-ban Itáliában is megfordult, ahol magyar katolikus kispapoknál szállt meg, és minden bizonnyal kapcsolatba került a jezsuita Pázmány Péterrel is.
„Szenczi Molnárt pályája kezdetén nem ismerték, nem értették. Mivel könyveket akart írni – bár gyötörte a honvágy –, külföldön maradt, és ezért eleinte sok pályatársa megharagudott rá. Nem tudták elfogadni ugyanis, hogy – a többi peregrinushoz hasonlóan – ő tanulmányai befejeztével nem jön haza állást vállalni. Akkor kezdett nőni a tekintélye, amikor megjelent az első könyve, a magyar–latin és latin–magyar szótár. Ez alapvető fontosságú volt az iskolák számára, és kezdték megérteni, hogy miért alkot továbbra is külföldön” – hangsúlyozza Szabó András.
A szótáríró munka mellett Szenczi Molnár Albert költő igényességgel és tehetséggel lefordította a 150 genfi zsoltárt, amelyek a református énekeskönyvben ma is megtalálhatók. 1608-ban már elismert személyként újra megjelentette a vizsolyi Bibliát a német Hanau és Oppenheim városokban. Kálvin fő művét, az Institutiót is lefordította magyarra. A kolozsvári házsongárdi temetőben nyugszik – emlékoszlopa fia, János Albert református lelkész sírhelyén áll –, s halála után már elérte a legnagyobbaknak járó tisztelet. Párhuzamosan bekerült az egyházi és a tudományos kánonba. Az irodalomtörténész arra is felhívja a figyelmet, hogy „a magyar tudomány- és teológiatörténetben ő volt az első szabadúszó teológus, aki ösztöndíj jellegű támogatásokat kapott pártfogóitól, és azokból, bár szűkösen, meg tudott élni”.
Szenczi Molnár Albert munkássága hatást gyakorolt a következő évszázadok egyházi, irodalmi és tudományos életére. Például Pápai Páriz Ferenc orvos-filozófus-filológus is Szenczi Molnár szellemében írta meg a naplóját. Petrőczi Éva hangsúlyozza, hogy megfigyelhető a kapcsolódás és a folyamatosság az akkori tudós generációk között. De nem csupán a magasan képzett kutatókat érintette meg Szenczi Molnár, hanem egy év híján 110 esztendeje irodalmi hősként is megjelent. Petrőczi Éva a kötetben összefoglalja, hogy kik voltak azok a XX. században, akik „Szenc szülöttét hol tökéletesen, hol kisebb-nagyobb tévedésekkel, vagy éppen hozzá kevéssé illő teatralitással és komorsággal jelenítették meg műveikben”. Mint írja, az biztos, hogy „mindegyikük főhajtást érdemel azért, hogy Szenczi Molnár Albert életművét és egyéniségét fontosnak, s mindenképpen visszaszólításra méltónak, s még véletlenül sem egy református panoptikum viaszfigurájának érezték”. Mások mellett idézi Ady Endrét, Kányádi Sándort, Szilágyi Domokost és a szenci születésű katolikus pap-költőt, Farkas Jenőt, majd megállapítja, hogy olyan szépirodalmi műveket igyekezett felidézni, „amelyek középpontjában mindenkor ő és hatalmas, sok műfajú színes életműve és életteli egyénisége áll”.
Természetesen nemcsak irodalomtörténeti tanulmányok, hanem Petrőczi Éva versei – magyarul és angolul – is helyet kaptak a „két hangon” megírt kötetben. A költő egyik versében annak apropóján mond köszönetet az egykori tudós életigenlő jellemének, hogy Szenczi Molnár a naplójában megemlít egy német város piacán látott „vérvörös sátrat”: „Vérvörös sátor / virág-lángja / (akárha Isten tulipánja!) / világít sorai között. / Krisztus jókedvű katonáját, / aki sok varjú-lélek / bakacsinba öltözött / seregében / minden színnek / örülni mert – / illesse köszönet”.
Szenczi Molnár Albert életműve nagy hatást gyakorolt a magyar kultúrára és egyházi életre. Erre emlékeztet Szabó András is a Petrőczi Évával együtt szerkesztett kötet sorait idézve: „Szenczi Molnár Albert írói munkássága a magyar reformáció irodalmi törekvéseinek betetőzése volt. Egyházát ellátta egy kézikönyvtárnyi művel, egész munkás életét alárendelte ennek a célnak. Nem törekedett vezető pozíciókra, és nyitott volt minden egyházi irányzatra. Latin találós kérdésekkel és képversírással is próbálkozott, sok latin és magyar alkalmi verset szerzett. Maradandó nyomot hagyott a magyar irodalomban, a református egyház múltja – ami nélkül nincs jelen és jövő – nélküle elképzelhetetlen.”
