Jimmy Carter a háttérhatalom szorításában

Jimmy Carter egy olyan időszakban volt elnök, amikor a háttérhatalom erőszakszervezetében, a CIA-ban egyfajta hatalmi küzdelem zajlott, hogy megtarthassák az előjogaikat, és mindenáron a saját embereiket vagy egy velük lojális személyt juttassanak az elnöki székbe. Carternek emiatt folyamatos médiaellenszélben kellett működnie, és ez előjele volt a bukásának.

Fotó: AFP

James Earl Carter egy mogyorótermesztő farmer fia, atomfizikus, hadmérnök, prédikátor, önkéntes házépítő és az Egyesült Államok 39. elnöke százéves korában, 2024. december 29-én halt meg. Carter az amerikai elnökök azon szűk táborába tartozott, mint John F. Kennedy és Donald Trump, aki valóban a szélesebb néptömegek felé fordult, és megoldást keresett az általános problémákra. Carter a ,,mély délről” érkezett, szinte teljesen ismeretlen volt a nagypolitikában, és talán ez tette népszerűvé a szavazók tömegei előtt, akiknek már elegük volt a megcsontosodott politikai arcokból és botrányokból. Carter a személyiségében jelenítette meg a tisztességes kisembert, amit aztán egész későbbi életével is bizonyított.

Jimmy Carter elnököt a halála után az amerikai sajtó szép szavakkal búcsúztatta, és úgy beszélnek róla, mint sikeres konzervatív elnökről. Csakhogy ez régen nem így volt.

 Cartert a fősodratú média úgy kezelte, mint egy rejtélyes délit, aki megígérte, hogy soha nem hazudik, ezért folyamatosan azt lesték, mikor kaphatják rajta valami hazugságon vagy hamisságon. És később is, évtizedeken át úgy jellemezték elnöki szerepét, mint egy bukott politikusét, akinek csupán egy ciklus jutott, és ami egy élő elnök esetében 1932 óta nem fordult elő. Most már a nagy világlapok is megjegyzik, hogy Carter az elnöki négy éve alatt több fontos jogszabályt fogadott el, mint Ronald Reagan, Bill Clinton, Barack Obama vagy George W. Bush nyolc év alatt. A brit Guardianben így emlékeztek rá: 

Carter nemcsak az első világvezető volt, aki problémaként azonosította az éghajlatváltozást, hanem ő volt az első amerikai elnök is, aki üzemanyag-takarékossági szabványokat vezetett be, fellépve a benzinfaló autók ellen, amelyek egykor az amerikai élet jelképei voltak.

Mások is megemlítik, hogy Carter energiatakarékos napelemeket helyezett el a Fehér Ház tetejére, amit viszont Reagan eltávolított. De Carter a környezetvédelemre is nagy súlyt helyezett, a mérgező anyagok feltakarítására törekedett, és megduplázta az amerikai nemzeti parkok számát.

Egy olyan vezetőről szólnak az értekezések, akinél az erkölcs személyes elköteleződést jelentett, aki komolyan vette az USA erkölcsi vezetését, és ezt megpróbálta felhasználni az ország és a világ jobbá tételére. Politikai megoldásokra törekedett, nem pedig erőszakos beavatkozásokra és katonai intervenciókra. Carter elnökként az erkölcs és az emberi jogok értékeit terjesztette egy megfélemlített hidegháborús világban, ahol reményre volt szükség. Carter komolyan vette Reinhold Niebuhr teológus azon meglátását, hogy a politika szomorú kötelessége igazságot tenni egy bűnös világban. Talán ezen elgondolás része volt, hogy a Carter-kormányzat 1978-ban visszaszolgáltatta a Szent Koronát Magyarországnak, aminek a jelentőségét ma még nem értékelik eléggé.

Persze mindig könnyebb egy halottat szép szavakkal búcsúztatni, mint a valós idejű elnökségét korrekt módon értékelni. Mert Carter elnökkel a fősodratú média egyáltalán nem volt jóhiszemű vagy türelmes. Mert ahogy nyilvánvaló lett, hogy Carter a mély államtól független, szuverén elnökként kezd viselkedni, száz nappal a hivatalba lépése után nekiestek. Első célpontjuk Carter tanácsadója, Bert Lance volt, akit zavaros pénzügyekkel igyekeztek megvádolni. Carter ugyan kiállt Lance mellett, de a revolver-újságírást művelő médiaszereplők, az állandó támadások miatt kénytelen volt kihátrálni az ügyből. Annyit viszont a sajtó lekezelő és támadó magatartásából is tudni lehet, hogy az a hatalmai gyűrű, amelyet az amerikai hadsereg, a CIA és a nagyvállalatok összefonódása jelent, kezdettől nem szívlelte Carter elnök működését. Carter elnöki időszakára esett a CIA kongresszusi felülvizsgálatának kezdete, amellyel ő is egyetértett, és amely sok kellemetlenséget okozott az ügynökségnek.

Carter a globális szabadság ügyében is fordulatot hozott, ebben hasonlított Kennedyre, és ezt a nyomvonalat látszott követni Trump is az elnöksége alatt, aki egyetlen háborút sem indított. Carter 1978 szeptemberében két hétre elvonult Camp Davidbe Anvar Szadat egyiptomi elnökkel és Menáhem Begin izraeli miniszterelnökkel. Camp David jelentősége abban állt, hogy sikerült leválasztani Egyiptomot az Izrael-ellenes koalícióról, és ezzel növelték a zsidó állam biztonságát. Egyiptom azóta sem támadt Izraelre, viszont Izraelnek fel kellett adnia a Sínai-félszigetet, amit Jeruzsálemben sokan zokon vettek, és féltek, hogy Carter továbblépve létrehozza a palesztin államot. Carter folytatta Richard Nixon nyitási politikáját Kínával kapcsolatban, így 1978 decemberében bejelentették az Egyesült Államok azon szándékát, hogy hivatalosan elismerik a kínai államot. 1979. január 1-jétől teljes körű diplomáciai kapcsolatokat létesített a Kínai Népköztársasággal, megszakítva Tajvannal a kapcsolatokat és a kölcsönös védelmi szerződést. Miközben a CIA valóságos titkos háborút folytatott Kínával szemben, és Tajvant tekintették hírszerzési központnak, Carter 1979 januárjában vendégül  látta Teng Hsziao-ping kínai vezetőt, megnyitva az utat a globális gazdaság hatalmas változásai előtt. A Szovjetunióval viszont máshogy alakultak a kapcsolatok.

A Szovjetunió Vietnámja

Carter elnök fölött 1979-re már egyre sűrűsödtek a viharfelhők, ennek elhárítására született meg a Carter-doktrína, ami szembement az addigi külpolitikájával. Ma már tudjuk, mert Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbigniew Brzezinski egy 1998-as interjúban elismerte, hogy tudatosan növelték Afganisztánban a feszültséget, mert így számolni lehetett a szovjet beavatkozással. Ami be is következett fél évvel később, ezzel bevált Brzezinski elképzelése, és a szovjetek megkapták a maguk véres és megnyerhetetlen vietnámi háborúját. A lengyel származású tanácsadó úgy vélte, ilyen módon felszabadíthatják Közép-Európát, és véget vethetnek a hidegháborúnak, ami viszont nem az „afgán csapdának” a következménye volt. Afganisztánban nemcsak az átalakuló nemzetközi drogüzletről volt szó, hanem a háttérhatalom célpontjában a közép-ázsiai olaj- és földgáztartalékok megszerzése állt, amelynek érdekében a térség szovjet uralmát akarták felszámolni, de az elképzelés nem működött. Amikor a szovjetek bevonultak Afganisztánba, a Carter-kormány gazdasági szankciókat vezetett be Moszkva ellen, és 17 millió (!) tonna gabonát készültek kivonni a világpiacról, amelyre Oroszországnak lett volna szüksége. Ekkor még a Szovjetunió gabonabehozatalra szorult, az Egyesült Államoktól is nyolcmillió tonnát kellett kapnia egy 1975-ös szerződés alapján. A szankciók azonban már akkor sem működtek. Egyrészt nem minden ország csatlakozott az embargóhoz, másrészt a szovjetek Ukrajnában kezdtek el intenzíven gabonát termeszteni. Sőt az USA-ban sztrájkmozgalom indult az embargó ellen, hiszen az az amerikai gazdáknak okozott veszteséget. Reagan eleve úgy indult az 1980-as elnökválasztáson, hogy megígérte az embargó visszavonását.

Carter elnök bukását szokás az úgynevezett második olajsokknak tulajdonítani, hiszen az 1979–80-ban kitört akut olaj- és gázhiány hirtelen áremelkedéshez és hosszú sorokhoz vezetett a benzinkutakon.

 Ezt kapcsolatba szokták hozni az iráni forradalommal és az iráni olaj leállításával, a nagy olajimportőrök ugyanis erre hivatkoztak. A mélyebb elemzések azonban kimutatták, hogy elsősorban az amerikai olajtársaságok, nem pedig az iráni zűrzavar volt felelős az olaj- és gázhiányért, mivel 1979-ben jóval több olajat exportáltak, mint az előző években.

Időközben kiderült, hogy Carter második elnöki ciklusát az ellenjelölt, Reagan kampánycsapata igyekezett megakadályozni, a gyanú szerint megpróbálták rávenni a Khomeini-féle iráni vezetést, hogy addig tartsák fogva az amerikai foglyokat, amíg a választások le nem zajlanak, cserébe jobb üzleteket ajánlottak. Az iráni forradalmárok 1979 elején 52 amerikai túszt ejtettek foglyul az Egyesült Államok teheráni nagykövetségén. Carter elnök tárgyalt a túszok szabadon bocsátásáról, és attól féltek, ha sikerrel jár, az előnyére válhat a választásokon. A Carter által elrendelt túszmentési akció azonban katasztrófába fulladt. A ,,túszharc” központi kérdéssé vált az 1980-as választásokon, nem véletlenül.

Az egyik amerikai helikopter roncsa a kudarcot vallott túszszabadítást követően. Fotó: Getty Images/Bettmann

Ronald Reagan főtárgyalója William Casey volt, aki Reagan győzelme után megkapta a CIA igazgatói székét. Mindez csak 2023-ban kapott nyilvánosságot, bár a maga idejében is sokan mondogatták, így Abolhasszan Bani-Szadr is, aki az iráni forradalmat irányította 1980–81-ben. Bani-Szadr 1991-es memoárjában, a My Turn to Speakben ezt írta: „1980 októberének végén mindenki nyíltan megvitatta az amerikaiakkal a Reagan-csapattal kötött megállapodást. Az Enghelab Eszlami [Iszlám Forradalom, Bani-Sadr újságja] október 27-i számában szerkesztőségi cikket tettem közzé, amely szerint Carter már nem irányítja az Egyesült Államok külpolitikáját, és átadta a valódi hatalmat azoknak, akik tárgyaltak a mollákkal a túszügyről.” Bani-Szadr két munkatársát is kivégeztette a Khomeini-rezsim, és neki is el kellett menekülnie Iránból, de később, 2013-ban a Ben Affleck-féle Argo-film idején, amely elferdítette a tényeket, megerősítette az állításait.

Az „októberi meglepetés” – ahogy Reagan földcsuszamlásszerű választási győzelmét jellemezték – kivizsgálására 1993-ban kongresszusi bizottságot hoztak létre, amely viszont nem talált bizonyítékot az esetre.

 Ugyanis az ügyben közvetlenül érintett volt az idősebb George Bush, az aktuális elnök is. Barbara Honegger, a Reagan-kormányzat politikai elemzője az October Surprise (1989) című könyvében is megerősítette, hogy az amerikaiak a madridi Ritz Hotelben állapodtak meg az irániakkal a túszok további fogvatartásáról. Az irániakkal való megegyezést tovább erősíti a Reagan-korszak egyik legnagyobb botránya, amikor fegyvereket adtak el az embargó alatt álló Iránnak, és a pénzt a nicaraguai hadseregre fordították. Tény, hogy az irániak Reagan 1981. január 20-i beiktatása napján azonnal szabadon engedték a túszokat.

A legérdekesebbek az orosz hírszerzés adatai az októberi meglepetéssel kapcsolatban. Ennek egy része így szólt: „William Casey 1980-ban háromszor találkozott az iráni vezetés képviselőivel. (…) A találkozókra Madridban és Párizsban került sor.” Az amerikai kampányemberek Jasszer Arafatot is megkeresték ezzel kapcsolatban, de ő elutasította a közvetítést, és ezt 1996-ban Carternak is elmondta. Emiatt mást kellett találni: a Közel-Keleten jártas Alexander de Marenches-t, Franciaország külső hírszerző ügynökségének vezetőjét. A francia hírszerző tagadta, hogy köze lett volna az esethez, azt viszont nem tagadhatta, hogy Reagan hivatalba lépése után az elnök különleges tanácsadója lett, nyilván nem tévedésből, hanem jutalomból.

Borítókép: Jimmy Carter Anvar Szadat egyiptomi elnökkel és Menáhem Begin izraeli miniszterelnökkel Camp Davidben. (Fotó: AFP)