– Előttem van egy máig kitörölhetetlen kép. 1995-ben, azaz harminc éve a sors összesodort bennünket egy zürichi szállodaszobában. Délutánba hajlott már az idő, este 20.45-kor a Fradi focicsapata történetének első főtáblás Bajnokok Ligája-mérkőzését játszotta a Grasshoppers ellen. Az ágyán élére hajtva a paplan, a nadrágja úgyszintén. A mellényét hajtogatta, amikor megkérdeztem, mikor indulunk már?
– Én pedig azt mondtam, hogy nyugalom – kezdte visszaemlékezését Novotny Zoltán. – A szobaajtótól a liftig egy perc a séta. Ha várni kell a felvonóra, akkor is két perc alatt a hallban vagyunk. Onnan hat perc gyaloglás a villamosmegálló. Ha nem jön azonnal a villamos, akkor is a stadionnál vagyunk 22 perc alatt. Hova rohanjunk?
Fotó: Fortepan
Novotny Zoltán: Vonalas ember voltam? Vagy precíz?
– Mindig ennyire „vonalas” ember volt?
– Ha ezt ezzel a jelzővel illetjük, akkor vállalom ennek minden ódiumát. De a precíz szó is megállná talán a helyét. Az élet rákényszerített erre, hiszen a rádiózás megtanított a pontosságra. Az egész életem állandó jövés-menésből állt, ahol nem lehetett vagy nem illett hibázni. A svájci sztori amúgy azért is jó, mert ebből nemcsak az derül ki, hogy a Novotny vonalas, hanem az is, hogy az ott élő emberekben mindig meg lehetett bízni. Vonat, villamos ott nem késett – vagyis nem túl gyakran.
– Abban az időszakban, amikor önmaga főnöke volt, s eldönthette, ki hova utazzon a rádió sportosztályáról, nagyon gyakran fordult meg Svájcban. Ennek volt valami különös oka?
– Ezzel a csodálatos alpesi országgal már gyerekkoromban eljegyeztem magam. Ezzel együtt kínosan ügyeltem arra, hogy a kollégáim ugyanannyit utazzanak, mint én. Patikamérlegen mértem ezeket. De kétségtelen, hogy Svájc egy kicsit más volt. Talán azért, mert az ötvenes években egy távoli rokonom fia ott élt, onnan írta a leveleket meg küldte a csokoládét. Bújtam a svájci írásokat, bámultam a térképeket. Aztán egy gyerekkori barátom 1956-ban elhagyta az országot és Franciaországban kötött ki. Svájci nőt vett feleségül, sokszor vendégeskedtem náluk. Főleg akkor, amikor átköltöztek Svájcba. A rendszerváltás előtt még a rádióriporterek is csak korlátozottan utazhattak. Egy évre megvolt, hány napot tölthetünk Nyugaton, erre volt pénze a rádiónak. A minap gondolkodtam azon, van-e hiányérzetem.
Talán csak egy: annak idején nagyon beleéltem magam, hogy ott lehetek az 1970-es labdarúgó-világbajnokságon. A magyar csapat elbukta a vb-pótselejtezőt Csehszlovákia ellen, ugrott a mexikói utazás.
1981-ben nekem szegezték a kérdést, az oslói birkózó-, a Lille-ben rendezett súlyemelő- vagy a Clermont-Ferrandban lebonyolított vívó-világbajnokságra akarok-e menni? Választanom kellett: a birkózásra tettem a voksom. A vívó vb-n a magyarok két aranyérmet nyertek: első lett a kardcsapat és a párbajtőröző Székely Zoltán. Lille-ben, Hlavati András révén egyetlen árva szakítás-ezüstérem született. Oslóban, a birkózó-vb-n az utolsó napig senki sem nyert semmit, majd jött Tóth István, aki vesztett helyzetből fordította meg a döntőt és lett világbajnok. Azt hiszem, soha nem örültem annyira egy magyar sikernek, mint ott, mert addig folyamatosan azon agyaltam, hogy a vívó-vb-re kellett volna mennem.
Fotó: Origo/Polyák Attila
– Egy-egy ilyen nap estéjén, mint ott, Norvégiában, úgy érezte: a siker egy kicsit az öné is?
– Igen, mert az ember óhatatlanul szurkolóvá válik, azonosul a versenyzővel, még akkor is, ha sosem birkóztam. Az adásokban ezt próbáltam visszaadni, miközben minden egyes közvetítésem után úgy éreztem, lehettem volna jobb. Pedig 1989-ben – Svájcban –
Komáromi Tibor vb-győzelme a szovjet Mikhail Mamiashvili ellen tényleg feledhetetlen pillanat és – mások szerint – feledhetetlen közvetítés volt.
De az öndicséret sosem jó dolog, ettől megkímélném az olvasókat.
85 évesen a munka egyben terápia is Novotny Zoltánnak
– Ön soha nem járt tévutakon?
– Dehogyisnem (nevet.) A mai napig képes vagyok autóval eltévedni, mert fejből, rutinból próbálok vezetni. Nem vagyok fiatal, perceken belül 85 éves leszek. A Biblia azt írja, hogy az ember élete 70-80 év, ha ezt nézzük, én már a túlteljesítés időszakába léptem. Az öregkornak vannak olyan kellemetlenségei, amit nehéz elviselni. Aki ezt humorral tudja átvészelni, igazán szerencsés ember. Néha nekem is sikerül.
– 85 évesen miért dolgozik még?
– Három évvel ezelőtt halt meg a feleségem, Zsuzsa. Korábban ő volt az, aki arra próbált rávenni, hogy lassítsak. Megfogadtam a tanácsát. Nem sokkal később ugyanő azt mondta, hogy tán jobb lenne, ha dolgoznék még egy kicsit. Valószínűleg azt látta rajtam, amit magam is éreztem: munka nélkül nem találtam a helyem. Tunya öregemberként tekintettem magamra, aki képes lett volna naphosszat üldögélni egy fotelben.
– Szerintem ez nyolcvan fölött nem feltétlenül baj.
– Érdekes, más is ezt mondja.
Viszont én imádom a munkámat, ezért folytattam és folytatom ma is. Ugyanakkor feleségem elvesztése nagyon megrázott, a munka pedig olykor terápia is számomra.
Amit most csinálok, kicsit más jellegű elfoglaltság, hiszen nem eseményeket közvetítek, hanem a Nemzeti Sportrádió csatornahangja lettem, ami számomra nagyon megtisztelő felkérés volt.
– Azt az embert, aki pályafutása során – többek között – Hegedűs Csaba olimpiai aranyérmét is közvetítette, kielégíti, ha minden nap elmondja, hogy milyen műsor következik a rádióban?
– Azt kell csinálni, amire szükség van. Ha a rádió és az MTVA vezetősége úgy gondolja, hogy arra van szükség, hogy a hangomat adjam a csatornához, örömmel teszem meg ezt. Különben is a 40-50 év felettiek a hangomról ismernek. „A maga hangján nőttem fel, már az apám, a nagyapám is a Körkapcsolást hallgatta” – mondják sokan. Egyetlen feladat, egyetlen kihívás elől sem szabad elugrani, s ez nem is volt jellemző rám. Ugyanakkor ma már előfordul, hogy én is nemet tudok mondani valamire (nevet.) Talán kevesebbszer, mint kellene. 85 évesen egy rádióállomás hangjának lenni megsüvegelendő dolog. Még akkor is, ha ez kisebb szellemi erőfeszítés, mint egy magyar olimpiai arany történetét világgá kiáltani.
– Kié volt a magyar sport századik olimpiai aranyérme?
– Hegedűs Csabáé. Nem is értem a kérdést.
– Biztos, hogy nem Gedó Györgyé?
– Ezer százalék, s nemcsak azért, mert ott ültem Münchenben és közvetítettem, amikor Hegedűs olimpiai bajnok lett, hanem azért is, mert mellettem az a Boskovics Jenő gubbasztott, aki akkor az ökölvívás egyik szakírója volt.
Fotó: Fortepan
Mármost el tudja azt bárki képzelni, hogyha Gedó György aranymeccse közvetlenül Hegedűs mérkőzése előtt ér véget, akkor az ökölvívó-szakíró nincs ott a ring mellett? Mert Boskovics Jenő Hegedűs Csaba győzelme után ment át az ökölvívócsarnokba. De azt is mondhatnám, hogy Hegedűs Csaba győzelmének pillanatában még világos volt odakint, Gedó utolsó menetének lekongatásakor meg sötét.
Olykor nem értem én azt a világot, amelyben az évek múlásával az egyértelmű dolgok időnként megkérdőjeleződnek.
Tudom, ma már nem könnyű ennek utánanézni, de nekem elhihetik, hogy igazat szólok.
Rádió volt, van, lesz
– 1986-ban megkérdezték öntől az egyik hetilap munkatársai, hogy lesz-e rádió 2026-ban, s abban lesznek-e sportközvetítések. Szemrebbenés nélkül mondta, hogy rádió lesz, mert a rádió örök, s annak műsorából a sportközvetítés sem kophat ki. Mit szól ennyi év elteltével ehhez?
– Először is azt, hogy a rádió örök, nem én mondtam először, hanem Szepesi György, tehát tőle vettem el ezt az idézetet. Másodszor is: a rádió szól, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt években nem volt olyan pillanat, amikor a rádió – mint műfaj – létében ne lettek volna kétségeim. De ezek a tamáskodások csak pillanatokig tartottak, hiszen a rádió Magyarországon és szerte a világon ma is élő, létező műfaj. A Kossuth, a Petőfi és a Bartók elnevezés sem változott meg, közben pedig új csatornák születtek. Nagy öröm számomra, hogy ezek között ott van a Nemzeti Sportrádió, amelynek segítségével a rádiós élő sportközvetítés újra elfoglalhatta az őt megillető helyet.
– Önnek melyik volt a kedvenc nem sportos rádióműsora?
– Kezdetben a Kossuth rádió 22 órai híradása, amit mindig meg kellett hallgatnom, mert ez tájékoztatott a világ folyásáról. Szerettem a vetélkedőket meg azokat az élő műsorfolyamokat, amelyekben később már magam is részt vehettem. Fontosak voltak számomra az irodalmi, zenei, kulturális és történelmi tárgyú adások. Az éjszakai és szombat délutáni műsorok, a hosszú beszélgetések Bessenyei Ferenccel, Sinkovits Imrével, Benkó Sándorral, Miklósa Erikával, Lázár Ervinnel, Szabó Magdával és másokkal.
– Melyik volt az a műsor, amelyben részt vett, de nem szerette csinálni?
– Szerintem nem akadt ilyen.
– A lottósorsolás sem?
– Az sem. Pedig az valóban nagyon fárasztó tudott lenni. Annak idején a lottót minden pénteken délelőtt 9.53-kor húzták ki. A sorsolásokat az ország különböző pontjain rendezték. Művelődési házakban, tanácstermekben. Előfordult, hogy január 2-án Fehérgyarmaton húzták ki számokat.
Ahhoz, hogy mi reggel 7.30-ra odaérjünk, hajnali háromkor kellett elindulnunk. Ne feledje, tél volt, hó esett, sztrádák sem voltak még, a hatalmas fekete szolgálati Volga gépkocsik lassan cammogtak, de legalább jól fűtöttek.
Ráadásul ez az egész nemcsak arról szólt, hogy a hatperces műsoridőben roppant fegyelmezetten kellett levezényelnem a sorsolást, hanem másról is. Ugyanis a húzást megelőzően egy órán át helyi esztrádműsorral szórakoztatták a közönséget, majd jött a színpad átrendezése, ami alatt én tartottam szóval a nagyérdeműt.
Fotó: Fortepan
Fontosnak tartottam, hogy az adott helyről, faluról, városról is mindig mondjak valamit. Mire elérkezett a sorsolás, már éreztem magamon a fáradtságot. 9.59-kor vissza kellett kapcsolni a stúdióba, utána jött a korai trakta, mert a helyiek nem engedtek el minket enélkül. Ha délben el tudtunk indulni Budapestre, szerencsénk volt. Este hat órakor kászálódtam ki a kocsiból a Bródy Sándor utcában. 15 óra ment el a napból azért, hogy levezessek egy hatperces lottóhúzást, de nekem ezzel sem volt bajom. Bár a kedvenceim közé sosem tartozott.
Tizenöt óra hat percért
– Tizenöt óra – hat percért. Hány ilyen nap volt az életében? S ha visszatekint, nem bán semmit sem?
– Nem. Utaztam én harminc órát – csak oda – La Pazba, hogy a Bolívia–Magyarország focimeccset közvetítsem.
Végig Baróti Lajos szövetségi kapitány mellett ülhettem, ami önmagában nagy élmény volt, mert a vele való beszélgetések szellemileg mindig magasba emelték az embert. Irodalom, történelem, zene, foci – ezek voltak a témáink.
De gondolataimban nem csak ez villan fel. Hanem az is, hogy hány karácsonyt töltöttünk Olaszországban, amikor a magyar totószelvényen lévő meccseket közvetítettük a helyszínről. Egy-egy utazás Zalaegerszegre vagy Nyíregyházára szintén sok-sok órát vett el az életemből. Mégsem tekintettem soha erre úgy, hogy elvesztegetett idő lett volna. Ha egy percért kellett elutazni, akkor azért kellett menni. Soha nem mérlegeltem. Olykor a világ legszerencsésebb emberének éreztem magam, aki bejárhatta a Földet. Sok mindent megismertem, szélesebb lett a látóköröm. Ezt soha senki nem veheti el tőlem. Mándy Ivánnak van egy írása: Ottlik átszól, ez a címe. Ebben az 1988-as szöuli olimpiát és Egerszegi Krisztina úszását idézte fel. Ottlik Géza telefonált neki, hogy kapcsolja már be a tévét, ahogy az a lány úszik, két hatalmas gránátos, azaz keletnémet között. Mándy letette a kezében lévő Krúdy-kötetet és bekapcsolta a tévét. Később azt írta: „Ezt bízta rá az Isten” – Egerszegi úszására célozva. Úgy érzem, rám az Isten azt bízta, hogy közvetítsek, tudósítsak.
– Az a rádiós csapat, amelyet ön a sportszerkesztőség vezetőjeként irányított, hiteles, megbízható és szakértő emberekből állt. Ön hol helyezkedett el ebben a társaságban?
– Vezető voltam ugyan, de magamra úgy tekintettem, hogy első vagyok az egyenlők között. Hiszen a hétköznapi emberek szinte társaiknak tekintettek minket, akkor is, ha erről csak képletesen lehetett beszélni. Mi voltunk azok, akik „bemondtuk a rádióban”. Ez pedig egyfajta hitelességet kölcsönzött nekünk. Márpedig ezzel nem lehetett visszaélni. A nálam jóval idősebb egykori Népsport-főszerkesztő, Feleki László egyszer azt írta rólam, hogy én vagyok a „fegyelmezett Novotny.” Fején találta a szöget. Lehettem bármennyire lelkes, beszélhettem szépen, bő szókinccsel, hangutánzó szavakkal, mégis fegyelmezett maradtam.
Fotó: Fortepan
De ennél is fontosabb volt számomra a hitelesség kérdése. Hogy elhitték azt, amit mondok, s a mi mesterségünknek ez volt a lényege. Én most is azt mondom: sportriporter voltam és vagyok, miközben minden mást is csinálnom kellett. 22 éves koromig egyszázaléknyi esélyt sem adtam arra, hogy ezt a pályát futom be. Hiszen tanárnak készültem, az irodalom és a történelem érdekelt a legjobban. Később talán ezért kaptam lehetőséget arra, hogy más jellegű műsorokban dolgozhassak.
– Hogy mennyire így van ez, nem kell mást tenni, mint a régi rádióújságokat lapozgatni. Még számomra is meglepő, milyen műsorokban bukkant fel a neve. Ott volt a 139-660. Ez egy telefonszám, egyben műsorcím is volt, ami a Magyar Rádió automata közönségszolgálata.
– Ó, igen. Egy sokórás élő adás, amelyben a hallgatók, ha felhívták a címben lévő számot, a műsorvezetővel beszélgethettek, majd kérhettek egy zeneszámot. A maga korában ez a műsor óriási szenzációnak számított. Egyszer kitalálták, hogy augusztus 20-án reggeltől estig szóljon ez az adás. Engem Siófokra küldtek le riporternek. Óriási pechünkre aznap nagyon rossz volt az idő. A piacon kezdtem, a strandon folytattam, majd kikötöttem egy szállodában. De az előre megtervezett nagy balatoni vigalom elmaradt, mert az emberek ki sem mozdultak a szakadó esőben. Nekem viszont mennem kellett.
A piacon fejkendős asszonyokkal alkudoztam a barackra, majd, amikor előkerült a rádió mikrofonja, minden megváltozott. Az addig alkuképtelen asszonyság viselkedése óriási fordulatot vett, főleg, amikor megtudta, hogy a kedvenc dalát is lejátssza a rádió.
Ekkor már ingyen adta oda a barackot. Ilyen volt a mi életünk, s kár lenne tagadnom, élveztem is ezt. Soha nem éreztem semmit rangon alulinak.
Búcsúmeccsek
– Két egykori kollégájának is megadatott, hogy klasszikus búcsúmeccsen köszönjön el a Magyar Rádió hallgatóitól. Szepesi György Siófokon, az 1995-ben lejátszott Magyarország–Izrael barátságos találkozón tette meg ezt, Vass István Zoltán pedig 2002 augusztusában a spanyolok elleni budapesti mérkőzésen. Önnek miért nem volt ilyen búcsúmeccse?
– Talán azért, mert még mindig aktív vagyok. 1995-ben én voltam a sportszerkesztőség vezetője. Szepesi akkor ünnepelte fél évszázados jubileumát annak, hogy 1945 augusztusában először közvetített a rádióban válogatott labdarúgó-mérkőzést. Akkori vezetőként igazi ünnepet csináltunk, szinte a teljes sportszerkesztőség elment Siófokra. Vass Pista és jómagam ott voltunk Szepesi mellett az oldalvonalnál, ha ő elfáradt, mi segítettük ki pár szóval. De ült kollégám a kapu mögött, a rádiósfülkében, többen mozgó mikrofonokkal szaladgáltak ide-oda. Nagy buli volt ez, kár, hogy a meccs színvonala nem emelkedett ebbe a magasságba.
Fotó: Fortepan
Ami Vass 2002-es búcsúját illeti, akkor én a Petőfi Rádió főszerkesztőjeként dolgoztam, így a napi műsorkészítésben nem vettem részt. Az, hogy nekem nem volt ilyen mérkőzésem? Nincs ezzel semmi baj. Ráadásul, ha azt kérdezné, hogy melyik volt az én búcsúközvetítésem, arra sem tudnék jó választ adni. Lehetne erre azt mondani, hogy 2019-ben a Magyarország–Szlovákia labdarúgó Eb-selejtező, amelyen Szoboszlai Dominik rúgott egy gólt, de mégis kikaptunk 2-1-re az Üllői úton.
Lehetne erre válasz, hogy a 2016-os riói olimpia női kajak négyesének győzelme, amely az én életem utolsó magyar olimpiai aranyérem-közvetítése volt.
De mondhatnám a Puskás Aréna avatómeccsét, a Magyarország–Uruguay találkozót 2019. november 15-ről. Aztán volt egy olyan szerb–magyar meccs 2020 októberéből, amit már a lakásomból, tévén keresztül közvetítettem, mert a koronavírus-járvány miatt nem lehetett szó a kiutazásról. A kapcsolás pillanatában esett a meccs egyetlen gólja, amit Könyves Norbert szerzett. Ha így vesszük, nincs igazán búcsúmeccsem.
– Szeretne?
– A csuda tudja. A körülményeim mára alaposan megváltoztak. Azt sem tudom, képes lennék-e egymagam egyedül 90 percet végigbeszélni. Lehet, hogy három perc után elmenne a hangom, lehet, hogy azonnal visszajönnének a régi reflexek. Tudja, a múló idő kegyetlen dolog, még akkor is, ha sokat hangoztattam, hogy a mi szakmánk nem korfüggő. Az ember, amíg tudja, csinálja, de a folyamatosság nagyon fontos. Ezt a folyamatosságot verte szét a koronavírus-járvány. Néha úgy érzem, megrekedtem valahol, ahonnan nem tudok előre lépni. De egy 85 éves ember ne panaszkodjon, nem is annak szántam mindezt.
Számadás és számvetés
– Amikor érkezik a hír, hogy meghalt a Körkapcsolás békéscsabai hangja, Fábián István, elment a szombathelyi Bodor Ferenc, a szegedi Barok István, elhunyt Molnár Dániel, Sipos János, Boskovics Jenő, Szepesi György, mit érez?
– Megállok egy pillanatra. Most, hogy ezeket a neveket mondta, eszembe jutott, hogy szinte az összes egykori kolléga, barát temetésén én mondtam a búcsúztatót.
Gondolkodásra késztet, hogy a Magyar Rádió egykori bemondóiból összeverődött baráti társaságból egyedül én élek már.
A minden pénteken együtt ebédelő nagy bandából rajtam kívül ketten maradtak az élők sorában. Egy teljesen véletlenül megalakult kártyás társaságból rajtam kívül mindenki meghalt már. Mit lehet erre mondani? Az idő múlását senki sem tudja megállítani.
– Szeret élni?
– Miközben erre nem lehet más a válasz, mint az igen, a feleségem halála óta úgy érzem, itt ragadtam. Én a mai napig megpróbálom ellátni magam, teljesíteni a feladataimat. II. János Pál pápa egyik imájában az állt, hogy „Uram, adj bölcs szívet, hogy meg ne feledkezzem a végről itt, és a kezdetről odaát”. Miközben tudomásul kell vennem, hány éves vagyok, az élet apró örömeit sem szabad eltolni magamtól. Ha még van erőm a munkára, csinálom. Ha van erőm társaságba járni, el kell mennem közéjük. „Míg számadásom nem egész, nem vagyok még az útra kész” – énekeltük Kodály Zoltán Esti dalában.
Fotó: Lantos Gábor
Nekem még a számadásomat is el kellene végeznem.
Aki 1995-ben arra is ügyelt, hogy abban a zürichi hotelszobában élére hajtsa a nadrágját, annak valóban illene rendet csinálnia az életében.
Mert itt vannak adósságaim. Régen valóban nagyon precíz, pontos ember voltam, mindent megtaláltam, amit kerestem. Ezt váltotta fel a kisebb rendetlenség időszaka, amikor már nehezebben kerültek elő a dolgok, de oda tudtam nyúlni, ahova kellett. Mára ez megváltozott. Tudom, hogy megvannak a dolgaim, csak azt nem tudom, hogy hol. Talán ezt a legnehezebb elviselni.
