Pecsét a földön

– Ötszáz év után már csak mi, a vesztesek vagyunk itt, és magyarul beszélünk erről az eseményről – mondta lapunknak Fridrich László, aki a feleségével, Kőhalmy Nórával együtt nyerte el a mohácsi csatának emléket állító új emlékhely kivitelezési jogát. A nagyon szimbolikus és a tájba organikusan illeszkedő alkotás nem a gyászról szól, hanem a mi jövőnkről.

Fotó: Ladóczki Balázs

F. L.: Amikor elutaztunk, télen a mezőgazdasági parcellán már kirajzolódtak azok az új boronanyomok, amelyek idén egész évben láthatók lesznek, és az őszi vetés is sarjadzott. A terület mellett található egy földút, amiről később kiderült számunkra, hogy már a csata idején is létezett. Az út egyenesen Szársomlyó felé vezet, ez érthető is, hiszen régen a kiemelkedő pontok segítségével tudtak tájékozódni az emberek. A hegyet akkor a köd miatt nem láttuk.

Fridrich László és Kőhalmy Nóra (Fotó: Ladóczki Balázs)

– Mi a személyes indíttatás önöknek Mohácsban?

K. N.: Szeretünk emlékhelyekkel foglalkozni. Ilyenkor mindig azt vizsgáljuk meg, hogy milyen aktualitása van jelenünkben egy elmúlt történelmi eseménynek, tehát mi ami maradandó, minden korra érvényes üzenet. Mivel az ütközet fizikai helyszíne vitatott, emellett az esemény óta annyira hosszú idő telt el, hogy a szoros személyes kötődés már a múltba vész, ezért elkezdtünk a hatásával a magyar szépirodalmon keresztül foglalkozni. Az érdekelt minket, hogy a pontszerű történelmi esemény milyen hatással volt az évek során írókra és költőkre. Verseket, idézeteket kezdtünk keresni, az egyikre Ottlik Géza Iskola a határon című művében bukkantunk rá: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán vereséget ünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán birodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztes nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.” Szerintem ez nagyon szép és továbbmutató gondolat. Ötszáz év után már csak mi, a vesztesek vagyunk itt, és magyarul beszélünk erről az eseményről.

F. L.: A pályázati kiírásban is szerepelt, hogy a kiírók célja nem egy gyászra fókuszáló emlékhely létrehozása. Az Ottlik-idézet pontosan ezért is tetszett meg, megerősítve, hogy csináljuk meg a tervet.

– Miképp lehet értelmezni az emlékmű szimbólumait?

K. N.: Az emlékjelet, amely egy irányultsággal nem rendelkező körplasztika, a búzatábla közepére tettük, a környék vetéseit folytatva. Így utal arra, hogy a csata fizikai helyszíne bizonytalan, azonban a pontos hely helyett az esemény történelmi jelentése és annak mára vonatkozó továbbélése fontos. Széttöredezett lemezekből áll. Nem patetikus, azonban a legemelkedettebb része a Szársomlyó-hegy felé mutat, kifejezve a szabadságvágyat. A három lemez a három részre szakadt országot jelképezi, arányaiban is nagyjából akkorák, mint a különböző országrészek voltak, vagyis a hódoltság a legnagyobb, az Erdélyi fejedelemség a közepes, a Magyar Királyság a legkisebb. Az emlékmű felülete barázdált, így a természet erői munkálják majd, látható lesz rajta az eső, a szél lenyomata. A köralak pedig hasonlít egy fa évgyűrűs szerkezetére, utalva az időre és az időtlenségre. A csatáról szóló versek és írások gyűjteménye kerül rá süllyesztett matt bronz felirattal. A centrálisan elhelyezett hat irodalmi idézet betűi idővel patinásodnak, fokozatosan megszínezik a betonfelületet is. Vagyis az idők során a barázdákban megülő víz miatt egységes rend szerint válik koncentrikusan összefogottabbá a töredékesség.

– Ez egy új látogatóközpont lesz?

F. L.: Nem, ez csak egy emlékhely lesz, de tartozni fog hozzá egy kis fogadótér, ahol a kirándulók, biciklizők, ide látogatók meg tudnak pihenni, és innen tudják elérni a jelet, amely emlékezésre nyújthat alkalmat és lehetőséget.

– Mi az üzenet?

F. L.: Nagyon inspirált minket egy kép, a somogyvámosi Pusztatemplom romja, az ehhez tartozó települést egyébként a törökök pusztították el. Körülötte mezőgazdasági tevékenység folyik hosszú évek óta, a kombájn mindig kikerüli a templomot. A mohácsi csata annyira régen történt, hogy kevés már a kötődés hozzá napjainkban. Fő kérdés volt a tervezés során, hogy hogyan lehet a róla szóló kortárs emlékhely mégis olyan, mely megszólítja a mai embert.

K. N.: A személyes kötődés hiányára utal, hogy ez az emlékhely nem fog messziről látszani, épphogy kiemelkedik a földből lenyomatként. A búza képviseli a mulandóságot, él, megújul, elpusztul; az ehhez képest hosszabb távon megmaradó betonfelületre a továbbmutató gondolatok kerülnek. A szántások barázdái kerülgetik a verses emlékjelet, egymásra hatásukból új szövet keletkezik, így alkotnak majd együtt új rendszert mulandó és maradandó kölcsönhatásából.

Borítókép: Az építészek az emlékmű makettjével (Fotó: Ladóczki Balázs)