A közjó embere

Esterházy János neve észrevétlenül a napi kommunikációnk része lett; neve, személyisége elindult a mitizálódás útján.

Esterházy Jánosnak, a szlovákiai magyarság két világháború közötti vezetőjének mellszobra Kassán, a Csáky–Dessewffy-palota udvarán Fotó: Milan Kapusta Forrás: MTI/TASR/Milan Kapusta

A múltkoriban Cselényi Lászlóval ­Dobos Lászlóról, a néhány éve elhunyt jeles íróról, könyvkiadóról, irodalomszervezőről, politikusról beszélgettünk, amikor is a költő azt találta mondani, hogy Dobos László a mi időnk, a mi korunk Esterházy Jánosa volt. Meghökkentett, de el is gondolkodtatott a párhuzam. S távolról sem csak a meredeksége miatt, sokkal inkább az lepett meg, hogy Esterházy János neve észrevétlenül a napi kommunikációnk része lett, sőt úgy éreztem, ezzel az összehasonlítással Esterházy János neve, személyisége elindult a mitizálódás útján.

Mert mi a mítosz? Borges szerint történetté terebélyesedett hasonlat, metafora. De meg is fordíthatjuk a definíciót: a mítosz metaforává sűrűsödött történet. Itthon, az egykori Felvidék s a mai Szlovákia tájain ha azt mondjuk: Esterházy János, akkor sokan nemcsak a mártírhalált halt magyar politikus személyes tragédiá­jára, drámájára, keresztútjára gondolunk, hanem a szülőföld, az egykori Felvidék és későbbi Szlovákia magyarságának történetére, drámájára, keresztútjára is. S azokra az Esterházy személyétől már akár el is vonatkoztatható küzdelmekre, arra a magas erkölcsiségre s igen, arra a keresztény univerzalizmusra is, amellyel a politikus ezt a számbeli kisebbségbe szorult néptöredéket a két világháború közötti Csehszlová­kiában, majd Szlovákiában minden lehetséges fórumon képviselte, védelmezte.

Érik az idő Esterházy János életének és nevének metaforává, mítosszá válásához. S minden megvan ahhoz, hogy ebben a metaforában és mítoszban benne legyen a Trianonnal a nemzettestről leszakított csaknem milliónyi felvidéki magyar tragédiája, a második világháború alatti és utáni megpróbáltatásai, benne legyenek a kitelepítéseink, a vagonokban hányódásaink, a „málenkij robotra” hurcoltatásunk, a magyar Gulag gyötrelme, az iskoláinkért, kultúránkért, irodalmunkért folytatott küzdelmeink, s igen, benne legyen még az író-politikus Dobos László küzdelmes élete is.

S ha már megint az íróknál tartunk: egy időben írói köreinkben gyakran volt téma az olyan nagy, reprezentatív szlovákiai magyar regény hiánya, amely művészi erővel, érvénnyel és történelmi hitellel dolgozná föl népcsoportunk nagy drámáját: az 1946/47-es csehszlovákiai etnikai tisztogatásokat, a felvidéki magyarok deportációját, kitelepítését, amely műre aztán úgy hivatkozhatnánk, ahogy mondjuk az örmény népirtás művészi erejű dokumentumára, A Musza Dag negyven napjára (Franz Werfel) vagy a Gulag immár klasszikus drámájára, az Ivan Gyenyiszovicsra vagy a nagy holokausztregényekre.

Ha valaki egyszer nekifogna egy ilyen regény megírásának, el tudom képzelni, hogy főhősét Esterházy Jánosról formázná, tőle kölcsönözné a figura erkölcsiségét, a halált is vállaló elvhűségét, a nemzetek barátságát hirdető következetes közép-európaiságát, nemzeti elkötelezettségét. Csak arra kellene a szerzőnek ügyelnie, hogy ne keverje össze a művészi és a dokumentáris hitelt. A kettő ugyanis a műalkotásban egyszerre nem működik, pontosabban: egyik a másik hitelét nagyon könnyen kioltja.

Esterházy Jánosnak, a szlovákiai magyarság két világháború közötti vezetőjének mellszobra Kassán,
a Csáky–Dessewffy-palota udvarán
Fotó: MTI/TASR/Milan Kapusta

Mircea Eliade, a nagy mítoszszakértő azt mondja: a nép emlékezete körülbelül kétszáz évig őrzi a történelmileg hitelesnek mondható elbeszélést, s utána már mesévé, mítosszá alakítja azt. ­Esterházy János élettörténete ahhoz még nagyon friss, hogy mitizálódhatott volna, de a legjobb úton van afelé.

A lexikonok, történelemkönyvek, monográfiák általában azt írják róla, hogy politikus volt. Én ezt a minősítést Esterházy esetében nagyon félrevezetőnek találom – a régi magyar nyelv szép és találó kifejezésével inkább azt mondanám, hogy „közjóra született ember” volt. S most, 2021-ben ennek a közjóra született, mélyen hívő és minden tettében a keresztény humanizmus szelleme által vezérelt embernek megállíthatatlanul folyik a boldoggá avatása. S a szülőhelyéhez közeli Alsóbodokon áll már az az emlékére épített kápolna, amelynek kriptájában a hamvait tartalmazó urna helyet kapott. Az Esterházy-zarándokhelyként emlegetett kápolna- és kálváriahegyen évente százak, sőt ezrek fordulnak meg.

Én 2016-ban jártam a hegyen, nem sokkal azelőtt, hogy a kápolnát felszentelték. A befejezés előtt álló, de már akkor is fenséges épület sziklatömbök tetején állt, s nagy hatást tett rám. Úgy láttam, mintha a templom maga is a természet műve lett volna, s mintegy a szemem előtt nőtt ki, magasodott föl a teremtésből, az időből.

Pontosan úgy, ahogy a mítoszok emelkednek, formálódnak ki a létezésből.