Bécs küszöbe

Alapvetően megváltoztak 1848-ban azok a körülmények, amelyek biztosították az egyház küldetésének feltételeit. Az áprilisi törvények többek között eltörölték a tizedet.

Zakar Péter
2020. 03. 15. 16:28
null
Koronás császári címer a Hofburgban. A papság jelentős része támogatta a szabadságot, de volt, aki inkább Ferenc Józsefet követte Fotó: MTI/Bizományosi–Jászai Csaba
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A papi szemináriumok a XIX. század első felében erősen jozefinista szellemben nevelték növendékeiket. Ez nem pusztán uralkodóhűséget jelentett, hanem azt is, hogy a szeminaristákat hasznos állami tisztviselővé kívánták formálni. Így nem meglepő, hogy egyházmegyénként eltérő mértékben ugyan, de mindenütt volt egy császár iránt hűséges papi réteg a szabadságharc időszakában is. Ez a csoport nem csupán püspökökből állt, hanem a hierarchia valamennyi rétegéből voltak képviselői.

Alapvetően megváltoztak 1848-ban azok a körülmények, amelyek biztosították az egyház küldetésének feltételeit. Az áprilisi törvények többek között eltörölték a tizedet (át kellett szervezni az egyházi birtokok gazdálkodását), és biztosították a bevett (katolikus, evangélikus, református, ortodox, unitárius) felekezetek teljes egyenlőségét és viszonosságát. Mivel a tized tizenhatod része a szegény papság ellátását szolgálta, így azokban az egyházmegyékben, ahol sok pap kapott fizetéskiegészítést (például Szepesi egyházmegye), eleve ellenségesen szemlélték az átalakulást, és sokan a császáriak mellé álltak. A nemzetőrség felállítása, az oktatás reformja és néhány további politikai kérdés további feszültségeket okozott az állam és az egyház viszonyában.

A Csanádi egyházmegyében, ahol sok pap egyházi reformokat követelt, szintén volt olyan papi csoport, amelyik szembefordult a szabadságharccal. Az egyházmegye püspöke, a liberálisokkal is jó kapcsolatot ápoló tudós főpap, Lonovics József megpróbálta 1849-ben a magyar kormányhoz hű helyettesét, Róka Józsefet rávenni arra, hogy jelentkezzen a császári hatóságoknál, és vesse alá magát azok rendeleteinek. Róka József püspökhelyettes nem engedelmeskedett püspökének, így aztán a temesvári cs. kir. hadbíróság 1849. november 5-én halálra, majd öt nap elteltével kegyelem útján húszéves, vasban eltöltendő várfogságra ítélte.

A csanádi szentszék Ferdinand Mayerhoffer cs. kir. tábornokhoz intézett, 1850. július 4-én kelt levelében név szerint felsorolta azt a tizenegy papot, akik a császár iránti hűségük miatt veszélynek és bántalmazásnak voltak kitéve a forradalom alatt. Ebből kitűnik, hogy noha a csanádi egyházmegyés papság jelentős része támogatta a szabadságharcot, többen is voltak olyanok, akik teológiai, politikai, nemzetiségi vagy más okokból szembefordultak a szabadságharccal.

Közéjük tartozott Arleth József németcsanádi plébános, akit 1849. április 24-én fogtak el a magyar csapatok. „Üssük agyon, kössük a haranglábra ezt a schwarzgelb hazaárulót” – kiabálták az önkéntesek, és Csemegi Károly őrnagy halálra is ítélte a papot, de végül az ítéletet nem hajtották végre. Arleth, akinek szolgálatait az uralkodó a szabadságharcot követően arany érdemkereszttel ismerte el, mindenképpen szeretett volna politikai érdemeire hivatkozva kanonoki kinevezést kieszközölni magának. Esperese némi iróniával jelentette 1849. december 13-án: „Ő elmegy végkép – mint hallám – Bécsbe; azt gondolja, hogy ő is azonnal kanonok lesz, mihelyst Bécs küszöbét érintette, pedig alkalmasint csalatkozik! Tartok tőle, nehogy nagy urakkali conversatiója szellemi tehetségeit kárára árulja el.”

A császárhű plébános egészen 1868-ig kérvényekkel ostromolta az uralkodót, aki azonban az egyházi főhatóság ellenállása miatt nem nevezte ki őt kanonoknak. A konzervatív egyházi vezetők ugyan az adott pillanatban összefogtak az osztrák politikusokkal és a császári katonákkal a forradalom leverése érdekében, de arra már nem voltak hajlandók, hogy az egyházi kinevezéseket kizárólag politikai teljesítményektől tegyék függővé.

Hírneves császárpárti volt az összeférhetetlen ember hírében álló Szűts Antal is. Már a reformkorban, Pécskán, káplánként is gyakran összetűzött a helybeliekkel. Amikor egy ízben a plébánosa nem tudta, hogy otthon van, rázárta az ajtót, mire a káplán így fakadt ki: „B…om az Anyátokat, hogy meritek az ajtót előttem bezárni, vagy ki meri eztet parancsolni?” 1835-ben került Kistelekre plébánosnak, ahol szintén kivívta az emberek gyűlöletét. Hívei 1847. november 7-én még a plébánia épületet is rágyújtották. 1848. április 9-én a plébános a polgári átalakulást kritizálta. Ezzel végleg betelt a pohár. Április 16-án a felháborodott lakosság népgyűlésen követelte, hogy a plébános azonnal hagyja el a települést, s ezt 14 órakor tizenegy tagú küldöttség tudatta vele. Szűts vonakodott teljesíteni a követelést, mire a nép a „délesti isteni szolgálatot” követően megrohamozta a plébániát. Este a plébános kénytelen volt tanyagazdájához menekülni.

Koronás császári címer a Hofburgban. A papság jelentős része támogatta a szabadságot, de volt, aki inkább Ferenc Józsefet követte
Fotó: MTI/Bizományosi–Jászai Csaba

Konzervatív beállítottsága nem akadályozta meg abban, hogy 1849. május 12-én ne intézzen meglehetősen ömlengő hangú levelet Horváth Mihály kultuszminiszterhez, amelyben Kossuth Lajos és a magyar függetlenség iránti hűségét bizonygatta. Miután Szeged városát megszállta a cs. kir. katonaság, 1849. augusztus 5-én Cziráky János gróf királyi biztos a szegedi rókusi plébánia ellátását bízta rá. Kinevezését Szeged város tanácsa és Temesváry István, Csongrád és Csanád megye királyi biztosa is támogatta, így először ideiglenesen, majd október végén végleg megkapta a rókusi plébániát. Ezt követően szentbeszédeiben többször is méltatta a Habsburg uralkodók történelmi érdemeit. 1851. augusztus 18-án, a Ferenc József születésnapja alkalmából tartott ünnepi szentmisén például így oktatta híveit a szabadságharccal kapcsolatban: „A legutóbbi gyászos emlékű időben egy irtózatos és bűnös polgári mozgalom veszedelmeibe esik a haza, s mi történik? A dicső császári sereg élére áll fiatal Királyunk, megveri, szétűzi, eloszlatja, nagy részben semmivé teszi a pártütők csoportjait, s ekképp megmenti alattvalóit a haláltól; a hazát pedig a végelpusztulástól.”

Az 1860. október 20-án kiadott diplomát követően a szegediek rendszeresen tüntettek ellene, ablakait beverték, sőt kezdeményezték a plébániáról történő eltávolítását is. A szorult helyzetben lévő plébános 1861. november 28-án Ferenc Józsefhez fordult segítségért: „legutóbb néhány alkotmányosan rakoncátlankodó, jellemtelen terroristák és izgató forradalmárok nálunk Szeged városában a képviselők sorába jutván, uralmoknak ón súlyával egészen rám nehezedtek, legkegyetlenebbül üldözőbe véve személyemet azért, hogy az 1848-iki pártütést tehetségem szerént gátolni törekedtem”. A Magyar Királyi Kancellária tömör válasza szerint azonban „folyamodó kérelmének hely nem adathatik”. Szeged város, majd a temesvári szentszék is perbe fogta elmozdítása érdekében.

A hosszas jogi küzdelemnek 1863-ban a vádlott halála vetett véget. Szűts a polgári átalakulás engesztelhetetlen ellenfele volt. Nehéz természete és leplezetlen császárpártisága megakadályozta abban, hogy Szegeden sikeres pasztorációt folytasson.

Voltak olyan uralkodóhű plébánosok, akik a szabadságharcot követően vissza tudták nyerni a lakosság bizalmát. Közéjük tartozott Szűts Antal barátja és szövetségese, Kreminger Antal prépost, szegedi esperes-plébános. Kreminger 1848-ban még lelkesen támogatta az alkotmányos királyság kialakulását, augusztus 4-én még a 6. honvédzászlóalj zászlaját is felszentelte. A prépost ugyanakkor viszonylag hamar, már 1848 őszén megértette, hogy az átalakulás nem az uralkodó és a bécsi kormány szándékai szerint ment végbe. Ettől kezdve egyre ellenségesebb állást foglalt el az önvédelmi háborúval szemben. A Makóra menekült, magyar kormányhoz hű helynökség körleveleit egy kivételével nem köröztette, a magyar kormány rendeleteit cenzúrázta, híveit pedig óvatosan igyekezett eltávolítani a szabadságharctól.

Mivel Szeged 1849. augusztus 1-jéig a honvédség kezén volt, Kremingernek óvatosan kellett működnie. Ennek ellenére hívei elégedetlenek voltak vele. Gyanús politikai magatartása miatt a szegedi közgyűlés a helybeli templomokba polgári biztosokat küldött ki, akiknek a lelkészek hazafias eljárását kellett ellenőrizniük. Közben a szenttamási szerb tábor bevételét követően Földváry Sándor őrnagy önkéntes nemzetőrei hazatértek Szegedre. A katonák haragja a plébános ellen fordult, mivel az egyikük gyermekét vonakodott ingyen eltemetni. Felkeresték tehát Osztróvszki József kormánybiztost, és közölték vele, hogy ha nem kapnak elégtételt, Kremingert felkoncolják.

A városban tapasztalható ingerültség hatására Batthyány Kázmér kormánybiztos Szabadkáról Debrecenbe utazva, Szegeden 1849. április 26-án elrendelte Kreminger állásából történő felfüggesztését. Fábry Ignác császárpárti püspökhelyettes melletti kiállása egyre nyilvánvalóbbá tette amúgy sem nagyon titkolt politikai nézeteit. Ennek következtében több, a szabadságharcot támogató szegedi polgárral és egyházi személlyel is összetűzésbe került. 1849-ben három vizsgálatot folytattak ellene. Ezek eredményeképpen a csanádi szentszék Makón 1849. június 19-én visszahelyezte javadalmába, majd Horváth Mihály 1849. július 27-én elmozdította onnan, végül a csanádi szentszék Temesváron 1849. augusztus 28-án ismét visszahelyezte korábbi állásába. Mindezek a döntések természetesen nem függetleníthetők a politikai és a katonai helyzet alakulásától, de az mindenképpen figyelemre méltó, hogy a szentszék függetlenségi harcot támogató és ellenző tagjai is azonos döntést hoztak az ügyben.

Nem volt a szabadságharc híve Kreminger Antal, de Szűts Antallal szemben, amikor az uralkodó 1860-ban, illetve 1867-ben visszatért az alkotmányhoz, ő is készségesen követte példáját, s kiállt az alkotmányosság visszaállítása mellett. Már a reformkorban számos népiskolát alapított, 1844-ben pedig ő hozta létre a Szegedi Királyi Katolikus Tanítóképző Intézetet, amelynek első igazgatója volt. 1860-ban barátjával, Csaplár Benedek piarista atyával megalapította a szegedi iparos legényegyletet, és 1885-ben bekövetkezett haláláig Szeged népszerű közéleti alakjai közé tartozott. A Szegedi Napló így méltatta a város halottját: „Nem tisztelhetjük, nem magasztalhatjuk eléggé erényeit mik mellett elenyésznek a minden halandóhoz tapadó emberi gyarlóságok. Istennek és egyházának szentelte hűséges odaadással fennkölt lelkét.”

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.