Múltbéli önmagunk

Százhúsz éve született Domokos Pál ­Péter Széchenyi-díjas magyar tanár, történész, néprajzkutató.

[…] Visszatérve saját életmenetemre: 1929-ben, amikor kenyér nélkül maradtam, kezembe került Bartók Béla A magyar népdal című könyve. Ez volt az első könyv, amelyik tudományosan beszél a magyar népdalról. Szétszedi aprójára, elemzi, s a népdal addig elképzelhetetlen fontos vizsgálatát viszi végbe. Ennek a könyvnek az első részé­ben az van írva, hogy a népdalgyűjtést Bartók, Kodály és társaik az egész magyarlakta területen elvégezték, csak a moldvai Bákó (Bacău) körül lévő néhány csángó faluba nem jutottak el. Ennyi elég is volt arra, hogy meggondolkoztasson: íme, állás nélkül vagy, ez a kérdés megoldatlan, így nincs semmi akadálya annak, hogy te próbáld meg! S el is indultam, be is mentem s elkezdtem a munkát. Végigjártam a sok falut, majd többször vissza is tértem, míg csak alkalmam volt rá.

A csángó magyarság nagyon elmaradott és meggyötört nép volt mindig! Nem álltak velük szóba az állam emberei, kihasználták őket, tönkretették, de embernek soha nem tekintették. Mégis tőlük hallottam az egyik legszebb éneket, tiszta pentaton dallammal: „Veres az ég tova felé, / Vörös az ég tova felé, / Az én rózsám arrafelé, / Az én rózsám arrafelé.” S a másik: „Az erdő szélibe, az erdő szélibe, / Ihol két katona, ihol két katona.” Ebből csinálták, ehhez a dallamhoz írta Jankovich Ferenc a Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják szöveget, itt Pesten. De a dallamot én hoztam a csángóktól.

[…] A csángókérdés: politikum, egy ország titka. Moldvában már annak kezdete óta élnek magyarok, s Erdélyből és Magyarországról folyamatosan újabb és újabb magyar csoportok érkeztek ide. A magyarság tehát Moldvában mindig jelen volt. A román állam úgy tekintett rájuk, mintha nem léteznének. Teljesen jogfosztottan éltek, băndin-nek (betolakodó, hazátlan) nevezték őket, s iskolájuk sem volt. A moldvai magyarok testvéreink, a nyelv, történelem, kultúra hozzánk köti őket. Kötelességünk ismerni őket és tudni róluk, hogy múltbéli önmagunkat is jobban megismerjük.

[…] A családra én csak úgy tudtam gondolni, ahogyan otthon tanultam és láttam. Nálunk, mint mondtam, az volt az életrend: ahány gyermeket ád az Isten, ád annyi kenyeret is. Tehát nem félt attól senki, hogy gyermeke lesz, sok gyermeke lesz, mert áldás a gyermek. Csak­ugyan, akkor a legszegényebb embernek is volt tíz-tizenkét gyermeke, akik pirospozsgásak voltak, tudtak nevetni, örülni. A maguk rendjén, a maguk körében, a maguk módján boldog emberek voltak. A család olyan erős volt, hogy nyugodtan lehetett várnak nevezni. Egy székely lakás az ott lakók fészke volt, becsült otthona. Én mindig, mindenütt ezt tanítottam, és ezt hangoztattam, a család előttem tabu volt, megközelíthetetlen valami. Hiszem ma is, a család a haza kérdésének az alapja. A mai életünkben mindig azon rágódom, hogy vannak-e családok, vannak-e otthonok, s vajon van-e haza?

(Forrás: Oral History Archívum, Visszaemlékezések.hu)

Százhúsz éve, 1901. június 28-án született Domokos Pál ­Péter Széchenyi-díjas magyar tanár, történész, néprajzkutató, a csángók történetének, kultúrájának kutatója.