Múltbéli önmagunk

Százhúsz éve született Domokos Pál ­Péter Széchenyi-díjas magyar tanár, történész, néprajzkutató.

Éjszaka a Kurta patak fejében hatalmas zápor esett. Olyan, hogy a magas hegyekről leomló víz a Somlyó patakát, amely ér számba is alig megy el, hatalmas folyóvá duzzasztotta. A folyó útján mindent ölébe kapott, és vitte az Olt felé. Állatokat, kisebb házakat, a Cziffra Elek malmát is felkapta, és úgy elvitte, hogy csak a Petresek és Salamonok fűzfái tudták megállítani. Ezen a záporos éjszakán, június 28-ról 29-re virradólag, 1901-ben, Csíkvárdotfalván, Domokos Elek családjában megszületett a legkisebb gyermek, s ez én volnék.

A köz­ség később Csíksomlyó része lett. Hatan voltunk testvérek, én vagyok a hatodik.

[…] A trianoni döntés utáni időkben nyilvánvalóvá lett, hogy a Romániához csatolt Erdélynek alkalmazkodnia kell. […] A felekezeti iskolák máról holnapra magániskolákká lettek, s az itt érettségiző ifjúság nem vehetett részt a magyar vizsgákon, hanem állami, román bizottság előtt kellett bizonyítania. A jelentkezők legnagyobb része elbukott.

Domokos Pál Péter történész, néprajzkutató mindig is hitt benne, hogy család a haza kérdésének az alapja (Fotó: MTI/MTVA/Forgács Károly)

Nehéz volt az erdélyi emberek helyzete, talán az volt a legnehezebb, hogy tudomásul kellett venniük, hogy többé nem Magyarország vagyunk, hanem Románia. De erről beszélni sem volt szabad, mert ha a hatóságok tudomására jutott, hogy a magyarok elégedetlenkednek vagy nekik nem tetsző dolgokat mondanak, bizony nagyon kegyetlenül letörték az ellenállást. Az első időkben a huszonöt bot is nagyon gyakran szóhoz jutott. […] Csík vármegye hatvannégyezer hold erdejét, a csíki magánjavakat egyik napról a másikra elvették, ugyanakkor a Beszterce-Naszód vármegyei háromszázötvenezer hold magánjavat nem bántotta senki. Csík vármegye százszázalékos magyar megye, Beszterce-Naszód pedig túlnyomórészt román. Ha ezt a két dolgot egymás mellé helyezzük, szót sem kell szólni, hisz látszik a lényeg minden magyarázkodás nélkül. Később megvonták az iskolák nyilvánossági jogát – csak akkor adhattak ki érvényes bizonyítványt, ha azt a román iskolai hatóságok felülbírálták –, s 1925-ben magánoktatási törvényt adtak ki, mely szerint nemcsak a román nyelvet, hanem a történelmet, a földrajzot és az alkotmánytant is románul kell tanítani. A líceumot végzetteknek román nyelven kellett érettségizni. 1924-ben megcsinálták a kultúrzónát is, ez azt jelentette, hogy ha a határvidékre és a Székelyföldre egy oláh tanító elmegy tanítani, nagyobb fizetést kap, csaknem a dupláját a rendes fizetésnek, földet is adnak hozzá s egyéb javakat. A csíki magánjavakat értékesítették, s annak árát odaadták a görögkeleti és görög katolikus főpapoknak, hogy ezzel a pénzzel változtassák meg a Székelyföld külső képét. Később ebből a pénzből épültek szerteszéjjel a bisericák, az ortodox templomok.

[…] Visszatérve saját életmenetemre: 1929-ben, amikor kenyér nélkül maradtam, kezembe került Bartók Béla A magyar népdal című könyve. Ez volt az első könyv, amelyik tudományosan beszél a magyar népdalról. Szétszedi aprójára, elemzi, s a népdal addig elképzelhetetlen fontos vizsgálatát viszi végbe. Ennek a könyvnek az első részé­ben az van írva, hogy a népdalgyűjtést Bartók, Kodály és társaik az egész magyarlakta területen elvégezték, csak a moldvai Bákó (Bacău) körül lévő néhány csángó faluba nem jutottak el. Ennyi elég is volt arra, hogy meggondolkoztasson: íme, állás nélkül vagy, ez a kérdés megoldatlan, így nincs semmi akadálya annak, hogy te próbáld meg! S el is indultam, be is mentem s elkezdtem a munkát. Végigjártam a sok falut, majd többször vissza is tértem, míg csak alkalmam volt rá.

A csángó magyarság nagyon elmaradott és meggyötört nép volt mindig! Nem álltak velük szóba az állam emberei, kihasználták őket, tönkretették, de embernek soha nem tekintették. Mégis tőlük hallottam az egyik legszebb éneket, tiszta pentaton dallammal: „Veres az ég tova felé, / Vörös az ég tova felé, / Az én rózsám arrafelé, / Az én rózsám arrafelé.” S a másik: „Az erdő szélibe, az erdő szélibe, / Ihol két katona, ihol két katona.” Ebből csinálták, ehhez a dallamhoz írta Jankovich Ferenc a Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják szöveget, itt Pesten. De a dallamot én hoztam a csángóktól.

[…] A csángókérdés: politikum, egy ország titka. Moldvában már annak kezdete óta élnek magyarok, s Erdélyből és Magyarországról folyamatosan újabb és újabb magyar csoportok érkeztek ide. A magyarság tehát Moldvában mindig jelen volt. A román állam úgy tekintett rájuk, mintha nem léteznének. Teljesen jogfosztottan éltek, băndin-nek (betolakodó, hazátlan) nevezték őket, s iskolájuk sem volt. A moldvai magyarok testvéreink, a nyelv, történelem, kultúra hozzánk köti őket. Kötelességünk ismerni őket és tudni róluk, hogy múltbéli önmagunkat is jobban megismerjük.

[…] A családra én csak úgy tudtam gondolni, ahogyan otthon tanultam és láttam. Nálunk, mint mondtam, az volt az életrend: ahány gyermeket ád az Isten, ád annyi kenyeret is. Tehát nem félt attól senki, hogy gyermeke lesz, sok gyermeke lesz, mert áldás a gyermek. Csak­ugyan, akkor a legszegényebb embernek is volt tíz-tizenkét gyermeke, akik pirospozsgásak voltak, tudtak nevetni, örülni. A maguk rendjén, a maguk körében, a maguk módján boldog emberek voltak. A család olyan erős volt, hogy nyugodtan lehetett várnak nevezni. Egy székely lakás az ott lakók fészke volt, becsült otthona. Én mindig, mindenütt ezt tanítottam, és ezt hangoztattam, a család előttem tabu volt, megközelíthetetlen valami. Hiszem ma is, a család a haza kérdésének az alapja. A mai életünkben mindig azon rágódom, hogy vannak-e családok, vannak-e otthonok, s vajon van-e haza?

(Forrás: Oral History Archívum, Visszaemlékezések.hu)

Százhúsz éve, 1901. június 28-án született Domokos Pál ­Péter Széchenyi-díjas magyar tanár, történész, néprajzkutató, a csángók történetének, kultúrájának kutatója.