Pamut tarlón árpa

Bartók Béla 1936-os török gyűjtésének a jelentősége szinte mind a mai napig ismeretlen hazánkban. Pedig a nomádok között töltött idő „szép és szeretem-munkával” telt, ráadásul „igazán eredeti következtetéseket” hozott. A világhírű zeneszerző, zongoraművész és népzenekutató 140 éve született Nagyszentmiklóson.

A fiatal Bartók Béla tekerőlanttal. Soha nem kért amerikai állampolgárságot, mert haza akart térni Fotó: DEA / A. DAGLI ORTI Forrás: Getty Images

Saját zenei hangját kereste, és a nemzetét is megtalálta. Az emlékező rábízhatja magát erre a zenei szálra, az majd végigvezeti az életúton. Miközben egyik motívum a másikhoz kapcsolódik, nem árt tudatosítani: ez konstrukció. Mi a helyes sorrend? Van-e sorrend egyáltalán? A kronológia szerint előbb zongoraművész, majd zeneszerző és népzenegyűjtő, kutató volt. Mindezekben a személyiség rétegzettségét láthatjuk. De talán gyűjtő volt ő legkorábban, elég egy pillantást vetni kagyló- és ásványkollekciójára a Bartók Béla Emlékházban, vagy megidézni a kisfiút, aki nagyszentmiklósi otthonában selyemhernyókat tenyésztett.

Természettudományos érdeklődése összecseng művészi hitvallásával: „Mi a természet után alkotunk.” De hagyjuk a lárvákat és néma köveket, vezessen az élő zene!

Száznegyven éve, 1881. március 25-én született Bartók Béla Nagyszentmiklóson, Torontál vármegyében. Édesanyja, Voit Paula feljegyzéseiből tudható, hogy a családban szerették, művelték is a zenét, minden adott volt tehát, hogy zenekedvelő ember váljék Bartók Bélából. A zongoratanárnő édesanya mégis rácsodálkozik, milyen elementáris hatást vált ki fiából a dajkaének és a muzsikaszó: „azonnal letette az evőeszközt, és teljes odaadással hallgatta a zenét, el volt ragadtatva, de méltatlankodva mondta, hogy tudtak a többiek enni, mikor ilyen szép zene szólt.”

A Zeneakadémián Dohnányi Ernő tanácsára Richard Wagner és Liszt Ferenc műveivel kezdett el foglalkozni, kereste a maga útját, de sem Wagneren, sem pedig Liszten keresztül nem találta meg azt. Zongoristakarrierje felfelé ívelt, zeneszerzőként stagnált. Valójában a készülődés időszaka volt ez, a tépelődésé: leginkább az foglalkoztatta, mitől nemzeti egy alkotás, hogyan születhetne sajátosan magyar zenemű. Richard Strauss volt rá nagy hatással, az Imigyen szóla Zarathustra 1902-es budapesti bemutatója után újra el is kezdett komponálni, az igazi áttörést mégis az hozta el, hogy felfedezte a különbséget a paraszti népzene és az általa mindaddig népdalnak hitt népies műdal között.

– Vegyes zenei környezet jellemezte a századelőt – emlékeztet rá Sipos János zenekutató –, szinte ismeretlen volt az autentikus magyar muzsika. Bartók és Kodály – e kettős csillag – barátsága révén indult el a magyar népzenekutatás, 1905-től magával ragadta őket a gyűjtési láz, egyszerűen nem tudtak betelni azzal a zenei gazdagsággal és változatossággal, amelyet megtapasztaltak a vidéket járva. „A népzene a természet tüneménye – fogalmazott a zeneszerző. – A tiszta zenei gondolat megtestesülése, mely bámulatba ejt egyrészt a forma tömörségével és kifejezésteljességével s az eszközök gazdaságosságával, másrészt frissességével és közvetlenségével.” Mintegy 3500 román és 3200 szlovák dallamot is lejegyzett Bartók 1918-ig – természetes, hogy a műveiben is megjelennek a népzenei motívumok. Komponistaként úgy vélte, a népzene elemeinek műzenébe való átültetése fordítást kíván: az adott elem értelmezését és helyettesítését műzenei elemmel. A legnagyobb Bartók-művekben is felismerhető a rokon népek zenei hatása, de még az arab is – magyarázza a zenekutató.

A fiatal Bartók Béla tekerőlanttal. Soha nem kért amerikai állampolgárságot, mert haza akart térni
Fotó: Getty Images

Sipos János sorra veszi az úti célokat: a zeneszerző 1911-ben kárpát-ukrán népdalokat gyűjt a Felvidéken, két évvel később Észak-Afrikában, a Biskra-vidéki oázisoknál tanulmányozza az arab népzenét, az 1929-es szovjetunióbeli utazása során pedig célzottan felkeresi a leningrádi Fonogram Archívumot. 1934-es összehasonlító tanulmánya zárószavában kijelenti: „Az összefüggés a magyar anyag és a cseremisz anyag közt kétségtelen.” Akkora jelentőséget tulajdonít ennek a felfedezésének, hogy még oroszul is elkezd tanulni, gyűjtőútra készül a volgai cseremiszekhez. Tervétől az első világháború után kényszerűen eláll, de az alapeszmét megerősíti: „mikor hozzáfogtunk a munkához, az a benyomás vált bennünk uralkodóvá, hogy […] a pentaton stílusnak az eredete ázsiai és az északi törökségre mutat.” Majd még tömörebben fogalmaz: „Finn-ugor-török hasonlóságokat először a Volga táján élő népek irányában kerestem, és onnan kiindulva végül Törökország irányában.”

Az előzmények ismeretében érdemes most figyelmünket az 1936-os török gyűjtésre fordítani, amelynek jelentősége sokáig ismeretlen volt hazánkban. Ma sincs benne a kánonban. Hogy miért hiányzik a köztudatból ez az ismeretanyag, annak okát az életrajzban találjuk: Bartók Béla 1944. július 1-jén a Columbia Egyetem zenei könyvtárában elhelyezte a Turkish Folk Music from Asia Minor (Török népzene Kis-Ázsiából) tisztázatát, amely azután – Bartók legtöbb népzenei kötetéhez hasonlóan –

évekig várta, hogy az olvasó elé kerülhessen.

A török gyűjtés megjelent 1976-ban, majd 2002-ben Amerikában angolul, 1976-ban Magyarországon szintén angolul, 1991-ben és 2017-ben pedig Törökországban – törökül. Az első magyar nyelvű kiadására hetvenöt évet kellett várni, 2019-ben Sipos János adta közre.

– Ez Bartók utolsó tudományos munkája, amelyben módszertanát tekintve „teljes fegyverzetben” megmutatkozik a népzenekutató – állítja Sipos. – Hiába került ki azóta a fősodorból az elemző és összehasonlító népzenekutatás, több mint imponáló, ahogyan Bartók törökül tanul, majd törékeny egészsége és a környezet értetlenkedése ellenére is ragaszkodik a helyszíni gyűjtésekhez, ráadásul széles földrajzi és történelmi összefüggésekben fogalmazza meg az eredményeit. Jellemző módon maguk a törökök sem igen biztatták, a helybeli kutatók azt mondták: nem érdemes a falvakat felkeresni.

Sipos János folytatja Bartók Béla törökországi gyűjtőmunkáját
Fotó: Mirkó István

A vidéki utazás előkészületeikor Bartók kísérője, Ahmed Adnan Saygun azt tanácsolta, rakjanak össze egy mondatot, amely magyarul és törökül is nagyjából ugyanúgy hangzik. Csak hogy legyen mit mondani, ha valamelyik falusi ember furcsállaná, mit keres náluk egy idegen. Mire Bartók kifőzött egy mulatságos mondatot: Pamut tarlón sok árpa, alma, teve, sátor, balta, csizma, kicsi kecske van. Török, magyar egyformán érti ezt, egyben meg is magyarázza a gyűjtés értelmét. Nem csalódott Bartók: egy Földközi-tenger menti falucskában, Mersinben „magamban nagyon örvendeztem: végre helyszíni gyűjtés, végre egyszer parasztházba megyünk! A ház gazdája, a 70 éves Ali Bekir oğlu Bekir nagyon barátságosan fogadott […] Az öreg minden szabódás nélkül, kint az udvaron rázendített egy nótára, valami régi háborús elbeszélésre: »Kurt paşa çıktı Gozana…« – Kurt pasa Kozanba ment – alig hittem füleimnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna. Örömömben mindjárt két teljes hengerre vettem föl az öreg Bekirnek énekét és játékát. A második, Bekirtől hallott dallam megint csak egy magyar dallam rokona: hisz ez már szinte megdöbbentő, gondoltam magamban. Később az öregnek fia is, meg más odagyűlt emberek is előállottak egy-egy nótával: az egész este szép és szeretem-munkával telt el.”

Nőktől sem itt, sem később, a nomádok között nem sikerült gyűjteniük: „Pedig milyen kár! Mikor ott volt közvetlen közelünkben, ugyanabban a házban magának a házigazdának a felesége, nem is egy, hanem mindjárt kettő is belőle.” Összesen százegy dallamot gyűjtöttek, ezek közül Bartók nyolcvanhetet szánt kiadásra. Amint visszatért Budapestre, nekilátott a felvett dallamok lejegyzésének, a lendületből még arra is futotta, hogy előadást tartott az Adana-vidéki török népzenéről a Magyar Tudományos Akadémián. Ekkor közbeszól a történelem: 1938. március 13-án a német csapatok megszállták Ausztriát, a következő évben Bartók elveszítette édesanyját, majd hamarosan emigrált.

– Kevésbé ismert tény: Amerika helyett szívesen ment volna Törökországba, hogy ott folytassa a megkezdett kutatást, de a törökországi kül- és belpolitikában bekövetkező változások miatt sajnos ellehetetlenült ez a terv. Talán Ankarában az egészsége sem rendült volna meg olyan hirtelen – vélekedik a zenekutató. Bartók 1940 áprilisában koncert- és tudományos előadói körútra ment Amerikába, majd 1940. október 8-án végleg emigrált, de soha nem kért amerikai állampolgárságot, mindvégig magyar állampolgár maradt, mert később haza szeretett volna térni. New Yorkban kutatóként dolgozott a Columbia Egyetemen, nagy nehézségek között, ahogy írta: „félévről félévre élünk.”

Tovább dolgozott a török anyagon, de szomorúan megállapította: „csak az a baj, hogy rendkívül kevés ember érdeklődik ilyen dolgok iránt, pedig igazán eredeti következtetésekre jutottam, melyeket szigorú levezetés segítségével be is bizonyítottam. És természetesen senki sem óhajtja kiadni ezeket.” Sipos János a török gyűjtés folytatójaként a mai napig is csodálója a hihetetlenül pontos és részletes dallamlejegyzéseknek, amelyek – ahogyan Kodály jellemezte Bartók vokális lejegyzéseit – „a végső határt jelentik, amíg az emberi fül műszerek nélkül eljuthat”.