Az ember, ha normális, nem szeret évtizedek múltán visszamenni korábbi élete kedves helyszíneire, mert fél a változástól. Volt helyeink elmúltak: a Semmi birtokai. És az olló, amely ennek láttán kinyílik a fejünkben – ti. az emlékeinkben létező és a valóságban létező táj ollója –, elnyisszant egy szálat. (Mire halálos ágyunkhoz elérünk, az összes emlékszál elvágva.) Emlékeink létező alapjainak pusztulása a legsajátabb, legvégsőbb pusztulást modellezi: saját halálunkat. Na, ezért fél a normális ember a múltjai eltörlődését tudtára adó túráktól: minden, ami volt, lassacskán az emlékekben gyűlik össze, és egyre kevesebb az, ami van.
Csakhogy az ember, ha költő, élvezi ezt a fájdalmat. Mert ahhoz, hogy az ember művész legyen, elsősorban tudathasadás kell: izzó közelségben lenni a dolgokhoz, a lelkekhez, a világhoz; ugyanakkor szédítően távol. Ezt az ugyanakkoriságot a normális emberek mondják tudathasadásnak, hogy valahogy el tudják helyezni rendszerükben. Pedig nem az. Én inkább úgy mondanám: beleállás a létezésbe. Ha a művész pusztán közel volt témájához, akkor a mű giccses lesz. Ha pusztán távol, akkor pedig érzéketlen. Az igazi művész olyan közel megy, amennyire csakis ő mehet, ettől lesz a mű eredeti. Ugyanakkor távolról figyeli a dolgot – és a dologhoz viszonyuló önmagát –, így képes lehűteni, általános érvényűre emelni művét. A lét eredendő ambivalenciáit így lehet letapogatni. Így lehet hiteles, mindenféle egyoldalúságtól mentes a mű. Ha az ember költő, és megejti a nosztalgia, a sehová- visszatérés fájdalma, ő örül ennek. „Fájjon csak, hadd érezzem az életet.”
Nemrég a Mikszáth Kálmán térre sodródtam. Itt áll a Zappa bisztró. A korombelieknek persze ezt a helyet nem így hívják, hanem Tilosnak. Mert ez volt a kilencvenes években a Tilos az Á, a pesti Bermuda-háromszög központja. Akik ide jártak, ebbe a gettóba, éjjeli lények voltak: nappal aludtunk, és amikor megreggelizendő a konyhaablakhoz ültünk, láttuk: épp lemegy a Nap. Indulhatunk.
A pesti éjszaka beltenyészetében test, lélek és szellem egyszerre lehetett boldog. Majdnem mindenki ismert majdnem mindenkit, és ha új hús került az arénába, a vadállatok nekiestek. Egyetlen nagy testi-lelki-szellemi orgia volt az egész, csakhogy ennek az orgiának nem görög-vallásos jellege volt, hanem mozgalmi: mindannyian úgy éreztük, hogy összetartozunk, mert egyikünk sem kíván részt venni abban a kispolgári tülekedésben, amit gyerekkorunk óta utáltunk. Ahová jártunk, azokat úgy neveztük: a helyek. ’94 körül, amikor az underground kései fénykorát élte, legalább 30-40 hely létezett. Az Egocentrum a vegyi álomvilágok lakóinak otthona volt, ahová csak akkor mentünk, amikor minden kötél szakadt, az éjszaka a vége felé járt, és még mindig nem akadtunk bele egyetlen új csajba sem. A Vígszínházhoz közeli Hold a költőibb vágyak sétatere volt, itt felolvasóesteket is rendeztek. Ezek közül a legemlékezetesebb botrányos véget ért: a fiatal poéta a be-beszólogató közönséget előbb elküldte az anyjába, majd valamelyik kritikus elmét nyolc méterről megküldte söröskorsójával. Nem talált. A Bolse Vitában a punkok pogózhattak álló este külön pogóteremben, labirintusának féregjárataiban pedig bármi megtörténhetett, és – ismerjük az éjszaka Murphy-törvényét – meg is történt. Fontos hely volt még a Zöldség-gyümölcs a Király utcában. Itt fűszereket is lehetet szerezni, élvezőinek maroknyi, de annál lelkesebb csapata pedig organikusan kapcsolódhatott a közeli Wichmann közönségének aurájába. Utóbbi híres kenusunk kocsmája volt. Innen pár villamosmegállónyira az ember a Bermuda-háromszög lelkében találta magát: Tilos az Á, Blues kocsma, Big Mambó. Végül említsük meg a legkisebb, legaranyosabb klubot, a Tam-tamot. Olyan volt, mint a RAF fészke az NSZK-ban: bejárata egy szolid bérház lépcsőházában bújt meg. Ez fokozta a mozgalmi érzést, hogy aki itt belép, mintha szellemi otthonába térne. És mindezeken kívül rengeteg hely létezett még, ahol a különös egyedek kompromisszum nélkül kapcsolódhattak be az éj köráramába.
Na, ez az, ami varázsütésre tűnt el. Kiszaladt az idő a pesti éjszaka alól, az arcok családot alapítottak, dolgozni kezdtek, a helyek bezártak, és hajnal nélkül lett reggel. De azért ülj csak le itt, a Zappa teraszán egy sörre, barátom, bármelyik bolygóról is jöttél. Úgy kortyold, mintha az időt innád.
A borítókép a szerző felvétele
