Talán a kert. Talán
az volna jó: körték, aranyló dáliák
közt egy csordultig hamis, de másik élet,
kerti szék és kinti asztal
a lugasban, fölhevült virágok:
szeptemberi idill, kiinni egészen ‒
a kehely, a kép üres, üres, üres,
senki a kertben,
senki a parton, a fák közt, a túlságosan
romantikusra festett tájból kilépett
valaki, magára maradt
körtefa, vénülő cseresznye ‒
renyhe embertelenség. Alig hiszem,
megérem: távol, kényes szordínóban
munkazaj dongója zümmög,
szitál, egy helyben fonalat húz, feszül
a pillanat, fényes selyemszál:
véget érni, elszakadni nem fog.
Légy nyugodt. Légy víg. Nézd,
asztalon a sajt is rohad már, beérett.
Így romlik rád
időd, szeleteld, falatozd bölcsen,
míg lehet. Vadállat-szag és sötét lesz
úgyis, barbárok, miattatok!!
Ezt a verset – melynek Barbárokra várva a címe – Prágai Tamás barátom írta. Nagy költő volt. 2015-ben, 47 évesen hagyott itt bennünket. Az élhetetlenül romló, de még falatozható idő eltűnt, és ő rám hagyta közös emlékeinket: a rokon lelkek társaságában iddogálva mesélhető sztorikat, például azt, amikor egy irodalmi estünk előtt az oslói Viking Múzeumban a múzeumi prospektus címe láttán olyan röhögőgörcsöt kaptunk, hogy a múzeumnak mondott terem egész népe kitért a hitéből, vagy amikor a Tokaji Írótáborban egy idős költő barátunk ottfelejtett protézisét egy épp szerelmeskedő pár ágyában keresgélte hosszasan; a nagy beszélgetéseket lezáró, de semmilyen e világi célra föl nem használható „konklúzióinkat”, például az eljövendő barbárok várható kilétéről és érkezési időpontjáról; egy új, már soha meg nem születő regény ötletét, és ki tudja, mit még.
Tamás alapító tagja volt költőgyülekezetünknek, az Immun Csoportnak, amely halálakor föloszlott. Hetente-két hetente összegyűltünk törzshelyünkön, mint annak idején Kosztolányiék. A kemény mag csak öt-hat tagú volt, a holdudvar bővebb. Megvitattuk a „forrongó” irodalmi élet dolgait, miközben úgy éreztük, folytatunk egy régi, szép hagyományt.
A Hold a csalódott lelkek lakhelye. Manapság egyre többen kapacitálnak, indítsuk újra a csoportot. Ha így lesz is, annak nem Immun lesz a neve (bár ez a mai koronás időkben talán indokolt volna), mert azt Tamás magával vitte a Holdba. Talán a Holdalatti mozgalom jó név volna. Ez idén megjelenő verseskötetem nyitódarabjának címe. Ez a vers is a barbárok eljövetelének képzetkörében áll, és a konzervatív forradalomról szól, amelyre – szerény véleményem szerint – Európának szüksége volna.
A fent látható fotót akkor lőttem Tamásról, amikor egy költő-íróbarátokat bemutató fotóalbumot terveztem. Pázmándi kertjében álltunk, kezemben Nikonom, a pataknál levelibékák brekegtek reszelősen, az asztalon sajt, kenyér, egy palackban Tamás saját bora, és én azon gondolkoztam, hogyan lehetne ezt a hiperszenzitív, sérülékeny, és éppen ezért magát soha fel nem táró, rejtőzködő, még a leglazább beszélgetésben is mindig maga őrző, zárkózott lelket „ábrázolni”. Végül beküldtem a parányi kerti tavacska mellett álló üvegházba, arcmaszatoló tükröződések sűrűjébe.
A fotóalbumból végül semmi nem lett, és most már nem is lesz. De a Holdalatti mozgalom talán megszületik, a kemény magot talán olyan barátok alkotják majd, akik annak idején is ott voltak az Immunban, a holdudvart pedig talán olyan fiatalok, akikben megvan a tehetség ahhoz, hogy igazi költők-írók legyenek; akikben megvan az erő, hogy önmagukat ne adják oda a mai kor idiotizmusának; és akikben megvan a hit, hogy a barbároktól ostromlott Európában néha fölnézzenek a bennük égő Holdra. A jövőről beszélek.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
