A fent látható fotót akkor lőttem Tamásról, amikor egy költő-íróbarátokat bemutató fotóalbumot terveztem. Pázmándi kertjében álltunk, kezemben Nikonom, a pataknál levelibékák brekegtek reszelősen, az asztalon sajt, kenyér, egy palackban Tamás saját bora, és én azon gondolkoztam, hogyan lehetne ezt a hiperszenzitív, sérülékeny, és éppen ezért magát soha fel nem táró, rejtőzködő, még a leglazább beszélgetésben is mindig maga őrző, zárkózott lelket „ábrázolni”. Végül beküldtem a parányi kerti tavacska mellett álló üvegházba, arcmaszatoló tükröződések sűrűjébe.
A fotóalbumból végül semmi nem lett, és most már nem is lesz. De a Holdalatti mozgalom talán megszületik, a kemény magot talán olyan barátok alkotják majd, akik annak idején is ott voltak az Immunban, a holdudvart pedig talán olyan fiatalok, akikben megvan a tehetség ahhoz, hogy igazi költők-írók legyenek; akikben megvan az erő, hogy önmagukat ne adják oda a mai kor idiotizmusának; és akikben megvan a hit, hogy a barbároktól ostromlott Európában néha fölnézzenek a bennük égő Holdra. A jövőről beszélek.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Merítő
