Emlékeim vetítője modernebb, mint a legtöbb mai mozi. A filmeknek itt szaguk is van. Pontosabban: a bennük megidézett koroknak. Kamaszkoromnak erdőillata van. Ekkoriban kezdtem komolyabban járni a budai hegyvidék erdeit. Még sötétben kellett kiérnem Budakeszire vagy Nagykovácsiba, mert vadra akartam cserkelni. Vállamon Zenit fotópuskám. (Ezt hamarosan – keresztapám jóvoltából, aki amolyan apapótlékként funkcionált attól fogva, hogy apám lelécelt Ausztriába, és aki meglehetős jómódban élt, mert miután annak idején lelökték egy villamosról, pert nyert a BKV ellen, és irdatlan nyugdíjat ítéltek meg neki – keletnémet Praktica gépre és egy kiváló Sonnar teleobjektívre cseréltem.)
Budakeszin akkoriban még nem volt vadaspark, csak erdő. Nagykovácsi környékén pedig – a telki pártállami vadászterülethez hasonlóan – irreálisan dús vadállomány mozgott. Mindkét terület kiválóan alkalmas volt arra, hogy a hozzám hasonlóan bénázó, szél alá kerülni nem tudó, kezdő vadfotósok riogassák a jobb sorsra érdemes rudlikat, kondákat. Időnként persze beleszaladt az ember egy vadőrbe, aki mindig pampogott valamit. De ezek már messze nem az ötvenes évek voltak, nyugodtan el lehetett küldeni őket a picsába.
A Moszkva térről mindig az első busszal kellett kimennem a hegyekbe. Ezeken a buszokon összeszokott csapat utazott. (A többiek általában munkába.) Egy idő után már fölismertem némelyiküket, el is beszélgettünk, amíg tartott az út. Jó társaság volt, viccelődtünk, a buszozás földobott, megadta az alaphangulatot az erdei kalandokhoz.
A fény indái még alig kúsztak rá a fekete égboltra, amikor leszálltam. Az erdőhatárra érve mindig ugyanaz a szó jutott eszembe: átlényegülés. Mindig ezen a mezsgyén, mindig ez a szó. Mintha azzal, hogy belépek az öntörvényű erdei világba, civilizáció üldözte énem egy varázsütésre visszaolvadna igazi, legmélyebb önmagába. A fák közt már úgy osontam, mint a vad. És ha megtörtént az átlényegülés, ha sikerült igazán éreznem az erdőt (nem mindig sikerült, néha csak mentem előre, és közben éreztem, hogy nem érzem), akkor mindig előbb láttam meg a vadat, mint ő engem.
A természetfotósok akkoriban diafilmre dolgoztak. Ha papírkép kellett, diáról nagyítottak Cibachrome-ra. Ezt állítólag egy magyar ember találta föl. Elment a találmányával a Forte-gyárhoz, mire azok azt felelték, hogy micsoda hülyeség diáról közvetlenül papírképre nagyítani, ugyan kinek kell ez! Emberünk szomorúan hazaballagott, de néhány hónap múlva becsöngettek nála a svájci Ciba-gyár emberei azzal, hogy érdekelné őket ez a dolog. Attól kezdve Magyarország kemény valutáért vette külföldről a Cibachrome papírt. Na jó, ez csak úgy eszembe jutott, mert tipikus magyar történet.
Vadfotózási őrületemnek az vetett véget, hogy elkezdett komolyabban érdekelni a filozófia, az irodalom, a művészet. És humán terheltként úgy éreztem, a természetfotózás sosem lehet művészet, mert a természeti kép nem fejezhet ki többet, mint egy hangulatot. Magasabb átlényegülésre képtelen, mert tárgya, a természet túl erős. Ezért a természetfotó, próbáljon bármilyen elvont lenni, velejéig objektív, földszagú marad.
Aztán eltelt néhány évtized, és a természet újra rám talált. Ennyi idő kellett, hogy megessen a Karinthy-féle találkozás az erdőhatáron átlényegülő fiatalemberrel. Most már tudom, hogy szellem és természet egy és ugyanaz. Nem szégyellem azt a fiatalembert. Remélem, ő se engem.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
