A természetfotósok akkoriban diafilmre dolgoztak. Ha papírkép kellett, diáról nagyítottak Cibachrome-ra. Ezt állítólag egy magyar ember találta föl. Elment a találmányával a Forte-gyárhoz, mire azok azt felelték, hogy micsoda hülyeség diáról közvetlenül papírképre nagyítani, ugyan kinek kell ez! Emberünk szomorúan hazaballagott, de néhány hónap múlva becsöngettek nála a svájci Ciba-gyár emberei azzal, hogy érdekelné őket ez a dolog. Attól kezdve Magyarország kemény valutáért vette külföldről a Cibachrome papírt. Na jó, ez csak úgy eszembe jutott, mert tipikus magyar történet.
Vadfotózási őrületemnek az vetett véget, hogy elkezdett komolyabban érdekelni a filozófia, az irodalom, a művészet. És humán terheltként úgy éreztem, a természetfotózás sosem lehet művészet, mert a természeti kép nem fejezhet ki többet, mint egy hangulatot. Magasabb átlényegülésre képtelen, mert tárgya, a természet túl erős. Ezért a természetfotó, próbáljon bármilyen elvont lenni, velejéig objektív, földszagú marad.
Aztán eltelt néhány évtized, és a természet újra rám talált. Ennyi idő kellett, hogy megessen a Karinthy-féle találkozás az erdőhatáron átlényegülő fiatalemberrel. Most már tudom, hogy szellem és természet egy és ugyanaz. Nem szégyellem azt a fiatalembert. Remélem, ő se engem.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Merítő
