időjárás -4°C Gerda , Martina 2023. január 30.
logo

Megírni az első regényt

Végh Attila
2022.02.04. 07:30 2022.02.04. 15:14
Megírni az első regényt

Valamikor régen, duhaj kedvemben beiratkoztam az ELTE kulturális antropológia stúdiumára. Röpke két év után leléceltem ugyan, mert nem tűnt elég mélynek a dolog, de néhány momentum azért megfogott. (Megjegyzem, a legjobb előadásokat – kulturális szimbolizmus címmel – az a Niedermüller Péter tartotta, aki ma politikai elmebetegként funkcionál.) Például a következő.

Ausztrál bennszülöttek, ha el kell hagyniuk otthonukat, hosszú vándorlásuk közben dalokat írnak. Megéneklik a tájat, amerre mennek: a fákat, hegyeket. Amikor aztán – talán évek múltán – hazafelé indulnak, az úton született népdalaikat visszafelé éneklik. A dalt használják térképnek. Így találnak vissza oda, ahol születtek.

Azt hiszem, ilyen az életem. Amit gyerekként megéltem, belém égett. Szobák, arcok, ízek, utcák, szagok, viselkedésformák, szófordulatok, naplementék. Később bárhová keveredtem, a gyerekkor hangulata vezetett, tartott pórázon és húzott vissza, mint a vágy. És ennek a vágynak dal formája volt. Zenéje.

Ha a zene elhallgat benned, mindennek vége. Akkor már csak az marad, hogy vársz, nem nyúl-e feléd egy sötét kéz. Az egész életen át való várakozás arra, amiről semmit nem tudunk, és amit bizonyos vallások találtak ki, zenementes, süket életet szül. Mindenki maga döntse el, meddig vár. A zene persze elhallgathat bennünk akkor is, ha elveszítjük azt, aki a legfontosabb volt. De van egy mitikus dalnok, akinek dalából a nosztalgia lángja úgy csapott ki, hogy még az alvilágot is majdnem fölperzselte. Orpheuszról beszélek.

Hogy a kettő több az egynél: ez a hit a gyengeség jele. Bármilyen külsőben való hit a gyengeség jele. Az ember nem mer az egyszemélyes élet viharába kiállni, képtelen a pillanatba, a történőbe, az érezhetőbe és átélhetőbe teljes önszélességgel belegyalogolni, és kitenni magát annak a végtelenül szomorú boldogságnak, ami akkor jön el, ha teljes lélekfelületem érez. Ha már annyira egyedül vagyok, hogy minden helyett érzek. Az ember ilyenkor a halottaknak ír regényt.

Első regényem mottója ez volt: „a halottaknak”. Minden igazi író, aki első regényének nekiül, gyönyörűen magányos. Íróasztala a sasok és fenyők birodalmában áll, jégszilánkeső csapkod, és minden most kezdődik, mert minden időnek vége. Nincsenek olvasók, csak te vagy egyedül, az egész világon. Senki nincs, aki miatt magadra ismerhetnél, akinek elmesélhetnéd majd ezt a történetet, és példája, mestere vagy guruja sem lehetsz már egy léleknek sem, az az idő elmúlt.

Gluck Orpheusza, amikor az alvilág kapujában ráhörögtek a Fúriák és Lárvák, megpengette lantját és eldalolta a szörnyeknek, hogy megérti őket, és tudja, milyen kínokat állnak ki itt, a Pokolban, csakhogy az ő fájdalma sokkal nagyobb, mert az ő pokla benne van, a lelkében, onnan égeti. A túlvilági rémek erre – maguk sem értve, miféle gyöngeség vett rajtuk erőt – félreálltak és beengedték a szenvedőt. Ezek a mitikus szörnyek itt állnak őrt, az első regény kapujában. Ha nem érzed őket, ne kezdj hozzá.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)

Merítő

Lenni vagy, nem? Lenni.

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.