Az állatok folyamatosan éppen azok, amik. Arisztotelész entelekheiának nevezi a létező teljes valóságát, életcélja beteljesítettségét. Nos, az állatok teljes egészében betöltik entelekheiájukat. Nem tudják elszúrni a létet. Önmagát alulmúló hullámos papagáj vagy lusta vaddisznó nem létezik. Az ő létükhöz nem férhet kétség. Az emberlét azonban nem ilyen boldog egyszerűségben telik. Ezért lehetséges, hogy értelme legyen az intelemnek. Sőt, még az is lehet, hogy a legfontosabb tanítással állunk szemben.
Az ember nemcsak hogy képes rá, hogy ne legyen önmaga, de általában nem az. Sodródik, gondolkodási és viselkedésmintákat követ, belesimul a szokványosba, és engedi, hogy valódi önmaga lustán elnyújtózzon a mindennapi rutin létheverőjén. Általában megelégszünk azzal, hogy a felszínen éljünk, mert ha túlságosan átélnénk mindent, az nagyon macerás volna. Stratégiánk helyességét pedig a mindennapi élet lépten-nyomon visszaigazolja, hiszen a világ is ezt a viselkedést várja el tőlünk. A modern világ meg különösen, hiszen a fogyasztásra/birtoklásra/kényelemre berendezkedő ember előbb-utóbb meghülyül.
Ráhagyatkozni a rutinszerűre: ez nem valami tévedés, léthiba vagy bűn. Az ember alapvonása, hogy alacsonyabb léttendenciákba ájuljon. Ilyen az élet. Hiszen ahogy a nagy költő mondá:
a súly szívében nem élhet ember.
Nincs is semmi baj ezzel, ha hétköznapi énünk azért időnként fölemeli a fejét, hogy szippantson egy kis szellemlevegőt. (Erre való például a művészet.) Baj akkor van, ha nem emeli. Ha a praktikus gondolatok és tervek tengerén túlról csak távolabbi praktikus gondolatok és tervek ködlenek felé. Akkor már érdemes elgondolkodni azon, hogy hova a fenébe tűnt belőlünk eredeti önmagunk? Talán végképp disszidált?
Én hiszek a csodában. A fenti dolgokon tűnődve soha nem jutnék el odáig, hogy azt tanácsoljam a hétköznapokba ragadt lelkeknek, amit Johnny Rotten annak idején:
Be someone, be a man, kill yourself.
A leglaposabb létsíkról is van út fölfelé. A baj csak az, hogy ez az út kívülről nem látható. Mindenkinek magának kell megtalálnia. De ha hiszünk az egzisztenciális pedagógiában, adhatunk jeleket, finoman saját vélhető útja felé tessékelve a magán kívül rekedtet. A ködből kihívni őt, és áttesékelni egy másik, bensőbb, sajátabb ködbe: ez a feladatunk ilyenkor. Sosem reménytelen. Hiszen mindünkben ott él a legkisebb ködös többszörös.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
