időjárás 29°C Klára 2022. augusztus 12.
logo

Táncrend

VÉGH ATTILA
2022.08.05. 07:30 2022.08.07. 19:44
Táncrend

Figyelem! Most megtanítom önöknek az emberi párkapcsolatok táncának alaplépéseit. Lépek egyet feléd. Lépsz egyet felém. Lépek még egyet feléd. Megijedsz, egyet hátralépsz. Megsértődöm, egyet hátralépek. Megijedsz, lépsz egyet felém. Megnyugszom, lépek egyet feléd. Lépsz még egyet felém. Megijedek, egyet hátralépek. Megsértődsz, egyet hátralépsz. Megijedek, lépek egyet feléd. Megnyugszol, lépsz egyet felém. És így tovább, a végtelenségig. Csakhogy a végtelen nem semmi. A végtelen él. És reagál. Szél támad benne. A végtelenből tehát – most, írásunk elején – elindul egy fuvallat. Ezt jegyezzük meg, később ide még visszatérünk.

A táncházban mindenki táncol. A ház falai százezer év óta állnak. A párok folyton változnak, Időnként valaki partnert cserél, a táncosok ruhája, beszéde mindig más és más, áztatja a változó idő a falakat, de ahogy a ház lassan önmaga múzeumává válik, ugyanúgy változatlan a tánclépések hagyományos rendje.

A hosszú, szinte végtelenbe nyúló fal mellett székek sorakoznak. Akik a táncból kiléptek, itt ücsörögnek. Belefáradtak, megöregedtek, megvilágosodtak; mindenki gondoljon róluk, amit akar. Egy biztos: rájuk már nem hat a táncrend zsarnoksága. Nem kellene feltétlenül itt maradniuk, hiszen megszabadultak. Csinálhatnak, amit akarnak. 

Nekik már van rá idejük, hogy valóban önmaguk legyenek, mert nincs szükségük semmire, senkire. Urai önmaguknak. Megjárták a táncok útját, sokszor cseréltek párt, olykor belepusztultak abba, hogy átadják magukat érzelmeiknek. Olyan is volt, hogy amikor épp járták a lelki táncot párjukkal, feltűnt a parketten egy vonzóbb, izgalmasabb lélek, és ők tudták előre, hogy ha belemennek a hármas táncba, abba végül mindegyikük belepusztul, de mindig belementek, mert ha nem így tettek volna, az élet kivetette volna magából őket, hiszen – ezek után, azt hiszem, ez önök előtt is nyilvánvaló – a tánc az élet.

És most itt ülnek, nem mennek sehová, mert a szabadságba az is beletartozik, hogy attól még, hogy mehetnénk, nem megyünk. Nézik azokat, akik beleragadtak. Nézik az élet ritmusára ringatózó tengert, talán még danolásszák is magukban a híres dalt: „when we sway, I go weak”, és ahhoz az ókori megvénült görög bölcshöz hasonlóan, akit Szókratész látogatott meg tanítványaival valamikor, és aki a kérdésre, hogy nem fáj-e neki, hogy az életéből Erósz már rég kiköltözött, azt felelte: ó, gyermekeim, olyan ez, mintha egy hatalmas zsarnoktól szabadultam volna, szóval őhozzá hasonlóan úgy érzik, hogy ők már a képletét látják mindannak, amiben ezek itt még benne forognak. De mivel érző lelkek ők, ahogy figyelik a párokat, előbb szeretet és részvét támad bennük, majd megjön az érzés: itt, a táncparketten saját múltjuk filmje pereg.

Na, és most idézzük föl magunkban az írásunk elején megpendült végtelent, mert ebben az érzéspillanat, amikor a táncterem levegője elnehezül, az izzadságszag átüt, és egy táncolónak eszébe jut, hogy ki kéne szellőztetni. Elengedi párját, az ablakhoz lép, szélesre tárja. A végtelenből indult fuvallat most ér ide: űrbeli szél vág a terembe, körbejárja. Az üldögélő kibicek hajába túr.

Borítókép: Táncháztalálkozó a pécsi Dóm téren (Fotó: MTI/Sóki Tamás)

Merítő

Az óvó semmi

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.