Nagyon magasról kellett indulnia a szellemnek, hiszen még mindig van süllyedni hová. Belép az ember az egyik nagy könyvterjesztő hálózat boltjába, és keresni kezdi a filozófiai polcot. Nem találja. Nem azért, mert annyira hülye, hanem mert olyan nincs. Helyette EZOTÉRIA van: szűk polcsor a vallási és a pszichológiai kötetek között.
Ezotériának ma azt nevezik, ami valójában épp az ellentéte: exotéria. Az „ezoterikus mű” terminus ugyanis eredetileg azt jelenti: az értő beavatottak számára íródott könyv. Exoterikus pedig az, ami a többieknek. Csakhogy ma, amikor a tömegek ortegai lázadása rég lezajlott (és persze győzött), a világ a feje tetejére állt. Ennek jele az is, hogy a tömeg immár beavatottnak érzi magát. És a szellemre vágyó, unatkozó háziasszonyok, akik már túl vannak minden tévés főzőtanfolyamon és internetes tudattágító guruelőadáson, úgy képzelik, hogy valódi tanulmányok, komoly művelődés (egyszóval: igazi szellemi munka) nélkül is oda lehet jutni, abba az éteri kávéházba, ahol a bölcsek üldögélnek. Ezért fogják magukat, és elindulnak a könyvesboltba, hogy ott mohón rávetődjenek valamelyik félművelt, önjelölt ezoterikus guru „spirituális” remekművére, amely szürkeállományuk információkazlait adott rendbe gereblyézi, előállítva odabent egy azonnal átlátható, tehát kellőképpen primitív világmodellt, amely csodálatosan illik magára a tanítvány által előzőleg megtapasztalt világra, hiszen éppen olyan együgyű. Hogy a könyvbéli gereblyehúzások ecsetvonásai mégis képesek revelációszerű képet festeni ezekben a szerencsétlen tudatlanokban, annak oka az, hogy a könyv szerzője valamely távoli kultúra néhány tucat kifejezését alkalmazza, amelyekről senki nem, tudja, mit jelentenek – általában maga a szerző sem –, de nagyon jól néznek ki leírva.
Így hízik a spirituális tömeg. És a spirittársak előbb-utóbb megtalálják egymást, úgyhogy nagy a veszélye annak, hogy – egymás között szaporodván – előbb-utóbb kialakul az ezoterikus társadalom, hacsak az utódok nem döbbennek rá, hogy a tudati éden, amelyben szülei otthonra leltek, valójában játszótéri homokozó. Erre mindig megvan az esély, mert a gyerekek és a fiatalok még valamennyire szabadok.
„A mindenki-könyvei mindig rossz szagú könyvek: szegényemberszag tapad rajtuk. Ahol a nép eszik és iszik, meg ahol tisztel valamit, ott rendszerint büdös van. Az ember ne járjon templomok felé, ha tiszta levegőt akar szívni” – rikoltoz Nietzsche, hogy elijessze filozófiájától az exoterikus érdeklődőket. Nietzsche ugyanis zseni volt, és mivel eléggé önreflektív is, tudta, hogy gonosz dolog volna a tömeget megrémíteni bizalmával. Ezért – olcsóbb észjárású mai filozófusainkkal ellentétben, akik olykor, önnön zarathustrai aláereszkedésüktől meghatódva közírónak titulálják magukat – nemhogy meg sem próbált úgy írni, ahogy a plebsnek tetszik, de egyenesen törekedett rá, hogy gyűlöljék, akik gyűlöletesek.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
