1989 nyarán a magyar nép a saját jövőjére figyelt és közben észre sem vette, hogy világtörténelmi eseményt ír: kiveri az első téglát a berlini falból, vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy leteszi a német újraegyesítés alapkövét – emlékeztet a Magyarságkutató Intézet.
Nemcsak a társadalmat, de a pártvezetést és a kormánytagok többségét is a belpolitikai események foglalták le, a sokasodó keletnémetek nem kaptak különösebb figyelmet. A májusi határbontás következményeire ekkor még csak a keleti fenyegetés figyelmeztetett, hiszen a román hatóságok a magyar-osztrák határ védelmi vonalának felszámolására válaszul kerítésépítésbe kezdtek a román-magyar határon. A fegyverhasználat mindennapossá vált, halálos áldozatokat követelt. Ráadásul olyan hírek érkeztek, hogy román csapatösszevonásokat figyeltek meg a Partium térségében.
Arra is egyre több jel utalt, hogy a Romániából érkező menekültek közé vegyültek az ottani állambiztonság, a Securitate emberei. Bár a szovjetek többször megerősítették, hogy nem kívánnak fegyveresen beavatkozni a magyarországi történésekbe, a kormány mégsem gondolhatta magát teljes biztonságban: a Varsói Szerződés tagállamai közül többen is ellenezték a vasfüggöny felszámolását. Románián és az NDK-n kívül Csehszlovákia sem nézte jó szemmel a határzár lebontását; az ország ellenséges erőkkel volt körbevéve. Történelmi tapasztalatunk, hogy a nagyhatalmak mindig a kisantant országait segítették Magyarország ellenében, és 1989 tavaszán–nyarán úgy látszott, a vezető nyugati államok sem feltétlenül érdekeltek abban, hogy létrejöjjön az egységes Németország.
Eközben egyre nagyobb számban jelentek meg keletnémet turisták az országban abban a hiszemben, hogy a zöld határon akadály nélkül át tudnak kelni. Valójában a határkerítés lebontásával párhuzamosan megerősítették a határőrizetet, így akadálytalan átjutásról szó sem volt. A magyar kormány a titkosszolgálat segítségével is igyekezett megismertetni a valós tényeket a keletnémet polgárokkal, de a várt hatás elmaradt: a menekültáradat nem szűnt meg.