II. Mátyás pozsonyi koronázása 1608. november 19-én

A 17. század első évtizedének végére a Magyar Királyság vészterhes évek mögött állt.

II. Mátyás mint magyar király Forrás: Wikipedia Commons

II. Mátyás mint magyar király
Fotó: Wikipedia Commons

E rendelkezések mellett választották meg a rendek a főherceget magyar királynak. Ezt követően még egy fontos választás történt: két nap múlva az ország egyik legfontosabb közjogi tisztségére, a nádori méltóságra – elsőként a magyar történelemben – egy protestáns főúr, Illésházy Istvánt került. Az előkészületeknek nem csak jogi háttere volt, a koronázási jelvényeket restaurálták, egy új, egészen 1930-ig használatban lévő ládába helyzeték, és hosszú évek után – 1572 óta a korona külföldön: Bécsben is Prágában volt – újra Magyarországra szállították. Ezen kívül ekkor került sor a legkorábbi ismert javításokra: egy zafír került a koronába egy másik drágakő helyére, valamint a koronázási palástba is új bélést varrtak. A rendekkel történő megegyezés után minden akadály elhárult a koronázás előtt, s így 1608. november 19-én, Szent Erzsébet napján a pozsonyi Szent Márton-dómban a Szent Koronával Forgách Ferenc esztergomi érsek II. Mátyás néven királlyá koronázta a főherceget.

A koronázás díszes külsőségek között, a történelmi tradíciókat figyelembe véve tartották meg, s egyik különleges kultúrtörténeti adaléka az volt, hogy azt a fahidat, amely Pozsonyban a koronázó templom és a ferencesek között helyezkedett el, piros, fehér és zöld színű szőnyeggel fedték be. Ezzel pedig a nemzeti színek egyik első, kora újkori megjelenésének lehetünk tanúi.

II. Mátyás koronázási érme
Fotó: Magyarságkutató Intézet

A látszat ellenére a Forgách Ferenc vezette magyar katolikus egyházi elitet igen rosszul érintették a hozott intézkedések. Az érsek az országgyűlés meghirdetésétől kezdve rendszeres tájékoztatta Rómát, s végül a magyar klérus igazát keresve a pápához és a bíborosokhoz folyamodott:

„Mivel a katolikus vallás oly nagy hajótörésében és az egyház jogainak kiforgatásában sehol sem találunk biztos menedéket, mint legbiztosabb kikötőbe, a bíborosok szent kollégiumához menekülünk, mivel csak ennek bölcsessége nyújthat orvoslást mindeme bajokra, és csak ennek tekintélye érhet el eredményt a királyi felségnél. Hozzátok, a keresztény világ vezetőihez fordulunk tehát, kérve, hogy mind magának az egyháznak közös ügyében, mind bíborosunk érdekében, aki testületetek tagja, vegyétek fontolóra az eszközöket a katolikus vallás ügyének előmozdítására és védelmezésére ezen a vidéken, s a királyi felséget arra késztessétek, hogy az egyházra és annak szolgáira nagyobb tekintettel legyen. [...] Minket el ne hagyjatok, inkább támogassatok, a királyt az Apostoli Szentszék tekintélyével az eretnek őrjöngés visszaszorítására és a gonosztettek télszámolására ösztönözzétek, és arra intsétek, hogy az egyház békéjét helyreállítsa, s magát Szent István király méltó utódának mutassa.„

Végül a nyomtatásban is mellékelt cikkelyek láttán a római inkvizíció Mátyást az „eretnekek pártfogójának” nyilvánította és titkokban kiközösítette. A császári trónra pályázó uralkodó kénytelen volt írásban kötelezettséget vállalni arra, hogy a szóban forgó törvényeket lehetőség szerint nem tartja, nem tartatja be, persze ez csak fokozatosan valósulhatott meg a későbbiekben, mindenesetre a kiközösítés alól megkapta a feloldozást. Az országgyűlés bár súlyos jezsuita-ellenes intézkedéseket hozott, egy fiatal jezsuita szerzetes országos ismertségének is színtere lett. A szerzetes pedig nem volt más, mint a Királyság sorsát később oly erősen befolyásoló, 450 éve született Pázmány Péter volt.

A szerző Kanász Viktor tudományos segédmunkatárs

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján olvasható el.