Görgei emlékezete

Áruló volt-e vagy hős? A Görgei-kérdés 1849 óta a mai napig foglalkoztatja a magyar közvéleményt.

Görgei Artúr. Barabás Miklós festménye Forrás: Wikipédia

Hatalmas szenvedélyeket ültetett belé a természet, és így a küzdelem volt eleme az élet arénájában. De nem valami biztos célért küzdött; küzdött, hogy küzdjön, mert nem lehetett meg nélküle. (...) Ilyen volt hát ez a Görgey – minden erényével és hibájával férfiú a szó legszebb értelmében: hős.”

A többnyire németül beszélő, hosszúkás, pirospozsgás arcú, magas homlokú, rövid hajú, „nemigen erős” bajuszú és szakállú, szemüveges – gyakorta tubákoló – Görgei kék szemei is beszédesek voltak, „tele mély komolysággal és mégis néha vidám, sőt gúnyos tekintettel”. Annak ellenére, hogy ízig-vérig katona volt, pihenő idejét rendkívül szűkre szabta, az összecsapásokban és a fárasztó menetek során pedig nem törődött azzal, hogy az öltözködése előírás szerinti legyen. „Mundurja” a legkevésbé sem mutatta tábornoki mivoltát. Leiningen számolt be felettébb puritán egyenruházatáról: „Őrnagyi uniformisban járt, mindig begombolva, fején közönséges csákó [fekete viaszosvászon] tokban, álla körül annak szíja, lábán jóval térden felül érő nagy csizma, oldalán jókora kard [pontosabban: 1845 M. lovastiszti szablya], és egy bőrtáska jobb vállán. Kesztyűt sohasem viselt. Felöltőnek feketésbarna fókabőrből [helyesen: vidrabőrből] való kabátot használt. Az egész feltűnően egyszerű, és mégis festeni való.” Ezt a jócskán kifakult kávébarna színű, piros zsinóros törzstiszti atillát viselte – amelynek törzstiszti paszományai olyannyira megkoptak, hogy inkább ezüstnek, semmint aranynak látszottak – 1848 őszén, majd zseniális felvidéki visszavonulása során, amikor a császári-királyi fősereget eltérítette eredeti szándékától és az Debrecen helyett inkább a Feldunai hadsereg nyomába eredt. Ez az elnyűtt atilla volt rajta a tavaszi hadjáratban, akkor is, amikor 1849. április 6-án találkozott Kossuthtal Kókán. Egy helybéli menyecskével való évődésük idilli jelenetének vetett véget egy huszár, aki jelentette, Isaszeg alól Klapka csapatai özönlenek vissza, Damjanich viszont dacol a császáriakkal. Görgei tajtékban úszó hátasán valósággal „berobbant” a csatatérre és rárivallt a habozó és visszavonulni szándékozó Klapkára: „Ma kell győzni, vagy mehetünk vissza a Tisza mögé! Ez a két megoldás van, harmadik nincs. Damjanich még mindig állja a csatát, Aulich előrenyomul: győznünk kell!”

Ekkor következett be a szabadságharc egyik sorsdöntő pillanata, amelyet Than Mór is megörökített: Klapka lovát újra Isaszeg felé fordította, lelket öntött csüggedt honvédeibe és az a nagypéntek a tavaszi hadjárat első szakaszának magyar győzelmével zárult.

Vargyas Endre A magyar szabadságharcz története 1848–1849 című munkája élethűen varázsolja elénk, ahogy az isaszegi csatában „Görgei, mint egy hadisten mindenütt elöljárt, a küzdőket lelkesitve, bátoritva a seregeket. Kivont karddal kezében s villogó szemekkel ment elül fehér lován mutatva s bátoritva seregét.”

Görgei Artúr. Barabás Miklós festménye
Fotó: Wikipédia

Nem sokat adott a külsőségekre, és mikor Kossuth felajánlotta neki a nemzet hálájaként a gödöllői Grassalkovich-kastélyt, megköszönte, ám azt visszautasította, csakúgy, mint Budavár bevételét követően a neki adományozott katonai érdemjel 1. osztályát és az altábornagyi rendfokozatot. 1849 forró nyarán Haynau császári-királyi hadserege mellett a cári intervenciós csapatok is országunkra zúdultak, s hogy a csaták sűrejében, csapatai forgatagában és a lőporfüstben is felismerjék hírvivői, igyekezett feltűnő látványt nyújtani Görgei „vörös zekéjében, nagy fehér strucctollával fekete Kossuth-kalapján”, Csóka nevű, 190 cm marmagasságú pej színű angol telivérjének nyergében ülve, ahogy egyik ordonánca, szentkirályszabadjai Karsa Ferenc hadnagy is beszámolt róla, míg rosszakarói ezt hatalomra vágyásának jeleként értelmezték – természetesen utólag. Szintén Karsa írta le, hogy az 1849. július 2-i második komáromi csata herkálypusztai lovasrohama előtt a fővezér így biztatta a tétovázó huszárokat: „»Fiúk, hát nem gyüttök a vörös hacuka után attakba?« – fellelkesíti őket, s éljen Görgey kiáltással nyomban követik a fővezért.” Vörös zubbonya alapján azonban az ellenség számára is könnyen felismerhető volt, nem is véletlen, hogy a császári dzsidások már messziről ordították lengyelül: „Tilko tego czerwonego! (Csak azt a vöröset!)”. A tábornok e fergeteges huszárroham élén kapta életveszélyes fejsebét, amiről 1849 után annyi mendemonda kapott lábra, pedig a valóságban egy orosz ágyúgolyó szilánkja okozta iszonyatos sebesülését és valóságos csoda volt, ahogy azt ép ésszel túlélte. De csoda volt az is, hogy ilyen állapotban képes volt hadseregét levezetni Arad környékére úgy, hogy a cári főerőket mágnesként húzva maga után lehetőséget adott arra, hogy a Szeged környékén összpontosított honvéd csapatok Haynaut megverjék. Nem így történt, aztán a temesvári vereség után Kossuth ráruházott minden hatalmat, ő pedig a nagyvilág tudomására akarta hozni – és még utoljára az osztrákokat arcul csapni –, hogy nem a császári ármádia, hanem a cári szuronyok győztek le bennünket, ezért is adta meg magát Világos mellett az oroszoknak.

A fegyverletételt megelőző nap a világosi Bohus-kastélyban működött a magyar főhadiszállás, ahol egy orosz tiszti küldöttség kereste fel Görgeit. A delegáció tagjaként I. Drozdov főhadnagy jegyezte fel, hogy

„Görgey ránézésre huszonöt éves lehetett. Magas, karcsú, arányos testalkatú férfi. Kicsi bajusza ritkás, kerek szép arcán, melyet kis szakáll keretez, a szelídség és jólelkűség vonásai. Nagy csillogó kék szemének követhetetlen, talányos pillantásai arra utalnak, hogy erejének és fölényének tudatában van.

Fején kötés: tarka selyemkendő, mely egyik végével feje felső részét fogja át, másik vége pedig hátraesik a vállára, és a tarkóján lévő sebet takarja el. Szelíd, nyájas arca e különös kötéssel keretezve még finomabbnak tetszik. Öltözéke a következő: mellén piros zsinórozású, gallérján paszománnyal díszített, egyszerű sötétbarna atilla, vállán átvetve elválaszthatatlan kísérője, egy kis bőrtáska, lábán a legdurvább bőrből készült hatalmas (jóval a térde fölött végződő) csizma. Beszéde egyszerű: zengő hangja erős akaratról tanúskodik. Megjelenésén, hangján érződik, hogy parancsolásra termett…”

Öccse – aki később életét tette fel arra, hogy bátyja besarazott nevét tisztára mossa –, Görgey István százados számolt be arról, hogy 1849. augusztus 13-án az esti szürkületben bátyja Friedrich Wilhelm von (Fjodor Vasziljevics) Rüdiger orosz lovassági tábornok, a cári III. gyaloghadtest parancsnokának társaságában ellovagolt a Feldunai hadsereg arcvonala előtt, és midőn a III. hadtest elé ért, amelynek bal szárnyán az erdélyi legénységű 2. Hannover-huszárezred állott „felhangzott: »Éljen Görgey!« utolszor… Ekkor bátyám hirtelen leborult – egy percre – hű lova nyakára.”

A császár kegyelemből életben hagyta, Kossuth rásütötte az áruló bélyeget, amelyet élete végéig méltósággal, de nem megadással viselt. Idővel egyre többen belátták, hogy az árulás vádja igaztalan, de addigra az mélyen beleivódott a köztudatba. A hívő hadastyánt élete alkonyán nagy társadalmi megbecsültség övezte és – százöt évvel ezelőtt, – 1916. május 21-én, Budavár bevételének 67. évfordulóján, 98 évesen adta vissza lelkét a Fennvalónak.

Móricz Zsigmondnak megadatott, hogy 1912-ben személyesen beszélgessen az „élő vértanúval”. E találkozásból született meg a Görgeiről szóló írása, amely szerint:

„Rendkívüli katonai zseni volt (...) A nép katonájának tekintette magát, nem kellett neki sem főhatalom, sem jutalom. Különösen komplikált jellem volt: eszköz akart lenni csupán a Sors kezében. Egy szál kard, semmi más. (…) Áruló?... Soha!... Egyetlen gondolatában sem volt. (…) Kötelességét híven teljesítette s az a büszke öntudat élhetett benne rendületlenül, hogy a magyar kardnak, a magyar vitézségnek ő volt utolsó legendás hőse. Tisztelet adassék a nagy katonának, akinek nem adatott meg, hogy örömét érezhesse hősiességének.”

A két világháború között katonaeszménnyé nemesedett, ám az 1945 utáni osztályharcos történetírás ismét megtette bűnbaknak. Lassú rehabilitációja az 1980-as években kezdődött, s ma az 1848/1849-es szabadságharc kiváló hadvezérét tisztelhetjük benne. Tény és való, hogy a két világégésben is szép számmal akadtak jelentős és bravúros magyar hadvezetési teljesítmények, de mai tudásunk szerint teljes bizonyossággal állapíthatjuk meg: Görgei Artúr személyében minden idők legnagyobb magyar hadvezérét tisztelhetjük, aki a magyar katonai Géniusz eleven megtestesítője volt.

A szerző a Történeti Kutatóközpont ügyvivő szakértője.

Az eredeti cikk ITT érhető el.