Hetven évvel ezelőtt, 1951. október 6-án kezdte meg egész napos sugárzását a Szabad Európa Rádió (SZER) magyar nyelvű adása. A kommunizmus éveiben meghatározó jelentősége volt a szerkesztőségnek, ahol az emigráció kiemelkedő tehetségei jutottak munkához, és amely pótolhatatlan kommunikációs csatornát jelentett a vasfüggöny mögé zárt anyaország és a Nyugatra menekültek között.
A hidegháború kezdetén a feltartóztatás politikáját meghirdető George F. Kennan ötlete volt egy olyan hírszerzési csoport felállítása, amely a leereszkedő vasfüggöny mögül menekülő emigránsok körében végez toborzást titkosszolgálati műveletek végrehajtásához. Ennek részeként rádióállomásokat is életre hívtak, azzal a céllal, hogy a szovjet megszállás alá került népekhez híreket juttassanak el, de legalább annyira fontos volt az is, hogy az onnan érkező politikai menekülteknek bázist teremtsenek, munkával, így jövedelemmel is elláthassák őket, segítve ezzel a beilleszkedésüket. A szerkesztőségek amellett, hogy információs csatornaként működtek, célul tűzték ki a szovjet zóna fellazítását, adott esetben a különböző megszállt országok nemzeti ellenállásainak támogatását is.
Az amerikai kormány kezdeményezésére 1949. május 17-én állították fel New Yorkban a Szabad Európa Bizottságot, amelynek részeként megalakultak a nemzeti bizottmányok, így a Magyar Nemzeti Bizottmány is, és még ez év decemberében létrehozták a Szabad Európa Rádiót. A magyar nyelvű adás 1950. augusztus 4-én indult el kísérleti jelleggel, ekkor még keleti parti központtal, és naponta két híradással.
1951 tavaszán a SZER központját Münchenbe helyezték, és itt kezdődött október hatodikán az egész napos magyar nyelvű adás; a főszerkesztő Dessewffy Gyula, az 1937 és 1942 között megjelenő Ország Útja folyóirat kiadója volt. A rádió politikai irányultságát és tevékenységét a CIA és a Magyar Nemzeti Bizottmány határozta meg, emiatt a magyar emigráció számos csoportja távol tartotta magát a szerkesztőségtől. A politikai menekültek különböző platformokon álltak, de a legnagyobb választóvonal az 1956-ot megelőző időszakban az volt, hogy legitimnek fogadták-e el az 1945-ös magyarországi állapotot vagy sem. A nemzeti bizottmány tagjai a ’47-es emigrációs hullám tagjai voltak, vagyis a világháború lezárásával kezdődő folyamatot legitimnek, demokratikusnak tartották, és csak a Kisgazdapárt felszalámizása és a kékcédulás választási csalások után érezték úgy, hogy reménytelenné vált a kibontakozás. Azoknak, akik a szovjet megszállás miatt egyáltalán nem fogadták el az Ideiglenes Nemzetgyűlés szuverenitását és nem tartották demokratikusnak az 1945-ös választásokat sem, nem bíztak a nemzeti bizottmányban. Önálló szervezeteket és öntevékeny hírszerzőbázist építettek ki, voltak csoportok, amelyek fegyverekkel kívánták hazájukat felszabadítani. A magyar emigráción belül meglévő ellentétek nem csitultak a későbbiekben sem, és a magyar politikai rendőrség gyakran kihasználta és tudatosan szította is a konfliktusokat: a Szabad Európa Rádió a teljes hidegháború időszakában az állambiztonság célkeresztjében állt, számos beszervezési és egyéb műveleti akciót hajtottak végre a munkatársak körében, miközben a nyugati államok hírszerzései is igyekeztek befolyásolni az itt folyó munkát.
