Nemzeti hagyományaink szerint első királyunk Szent István II. Szilveszter pápától kért és kapott koronát – idézi fel a történelmi tényeket a közmédia online felületén elérhető cikk.
Árpád-házi királyaink idején a Szent Korona a fehérvári egyház kincseskamarájában lakozott, a prépost szigorú felügyelete alatt. Fennmaradt Gutofredus prépostnak 1198-ban a pápához írt levele, melyben állandó őrkanonoki méltóságáról is említést tett.
A Híradó.hu oldalon olvasható történelmi visszatekintés kitér rá, hogy a Szent Korona már e korai időkben is létező tiszteletét jelzi, hogy
amikor Imre király és Aragóniai Konstancia királyné gyermeke, a mindössze ötéves III. László királyunk a trónkövetelő nagybácsi, András herceg elől 1205-ben Bécsbe menekült, az uralkodói fejéket is magával vitte. A gyermekkirály azonban nem sokkal később meghalt, és az új király, II. András, a Szent Korona visszaszerzése miatt még háborúzni is hajlandó lett volna VI. Lipóttal. Az osztrák herceg azonban megrettent a fenyegetéstől és a háború elmaradt.
A sors furcsa fintoraként később még össze is barátkoztak, amit az is bizonyít, hogy hadaikkal közösen vettek részt a szentföldi ötödik keresztes hadjáratban.
A Szent Korona állandó székhelyét Károly Róbert (1308–1342) változtatta meg, aki azt 1310 után Fehérvárról áthelyezte a visegrádi fellegvár öregtornyába. Itt is maradt egészen 1526-ig. Nagy Lajos (1342–1382) királyunk a magyarral együtt itt őriztette a lengyel koronát, Zsigmond király (1387–1437) pedig a német birodalmi koronát.
Nagy gonddal és szigorral vigyázták királyaink a visegrádi fellegvár öregtornyát, oda engedély nélkül senki sem léphetett be. A Szent Korona a torony legfelsőbb emeletén, sok lakattal lezárt vastag, vasalt ajtó mögött pihent. Éjjelente a koronaőr az ajtó előtt vetette meg az ágyát, hiszen arra esküdött fel, hogy akár az élete árán is megvédi azt.
Hiába őrizték azonban sok lakat alatt, egyszer mégis ellopták a koronát. Mindez 1440. február 21-én történt.
Az előző esztendőben vérhasjárvány elvitte Albert királyt, aki az első Habsburg volt a magyar trónon. Halála után született meg a gyermeke, Luxemburgi Erzsébet királyné pedig azért küzdött, hogy az ország nemessége a csecsemőt fogadja el új, törvényes királyának. Csakhogy a törökveszély olyan nagy volt, hogy a rendek inkább egy erős és harcra kész férfit kívántak trónra ültetni és a lengyel királyt, Jagelló Ulászlót támogatták.
Ekkor lépett közbe Kottanner Jánosné, a királyné udvarhölgye, aki – a Híradó.hu cikke szerint – kalandjait leírta, s az meg is jelent nyomtatásban, A korona elrablása. Egy magyarországi nő, Kottanner Jánosné emlékirata – címmel.
A következőkben a hölgy szavai olvashatók.
A várnagy ekkor gyöngélkedett, mégis szándékában állt, hogy az ajtó elé feküdjön, amely első bejáratul szolgált a szent koronához. Betegsége ekkor súlyosbodott, ahogy Isten akarta, a férficselédeket viszont ide nem fektethette. Ezért vászonkendőcskét borított arra a lakatra, amely a sarokvas mellett volt, s pecsétet nyomott rá. (…) Amikor elérkezett az ideje, az, aki velem volt, a kápolnán keresztül szorongva jött az ajtóhoz és kopogtatott. Kinyitottam neki, majd mögötte ismét bezártam. Elhozta magával szolgáját, akinek segítenie kellett, akit keresztnevén ugyanúgy hívtak, mint őt, és aki felesküdött neki. […] A lakatról levette a rápecsételt kendőcskét, amelyet a várnagy tett oda, kinyitotta az ajtót, szolgájával együtt bement, és keményen dolgozott a többi lakaton, úgyhogy az ütögetés és a reszelés zaja kivehetően hallatszott. Az őrök és a várnagy népe ezen az éjszakán különösen éberek voltak a gond miatt, amely rajtuk volt, mégis a mindenható Isten, úgy látszik, mindnyájuk fülét betömte, és egyikük sem hallott semmit. Mert én mindent jól hallottam, s nagy félelmemben és aggodalomban őrködtem egész idő alatt. […] Miasszonyunknak megfogadtam, hogy mezítláb Mariazellbe zarándokolok és amíg zarándokutamat nem teljesítem, addig szombat éjszakánként nem alszom tollakon. […] Mikor aztán a Szent Korona egészen szabaddá vált, mindenütt megint betettük az ajtókat, és más lakatokat tettünk rájuk azok helyett, amelyeket levertünk, újra rányomtuk nagyságos úrnőm pecsétjét, a külső ajtót megint bezártuk, visszatettük a lepecsételt kendőcskét úgy, ahogy megtaláltuk, és ahogy a várnagy odatette, én meg a reszelőket beledobtam az árnyékszékbe, amely az asszonyházban volt. Ott majd megtalálják a reszelőket, ha bizonyíték végett feltörik. A Szent Koronát a kápolnán keresztül vittük ki, ahol Szent Erzsébet nyugszik, ide én, Kottanner Jánosné egy miseruhával és egy oltárterítővel tartozom, de ezt majd nagyságos uram, László király fizesse meg. Itt segítőtársam fogott egy vörös bársonyvánkost (párnát – a szerk.), felfejtette, kivette belőle a tollak egy részét, a szent koronát beletette a vánkosba, majd újra bevarrta. Akkorára már majdnem teljesen megvirradt, felkeltek az udvarhölgyek és mindenki más is.
Hát így lopta el, majd rejtette egy párnába Kottanner Jánosné és egy Kesselökői Liptai Bálint nevű nemesember a koronát, hogy aztán az imént már bemutatott udvarhölgyek társaságában, feltűnés nélkül Komáromba vigye. Merthogy ott várta Luxemburgi Erzsébet királyné és a halott király kisded gyermeke. Az udvar ezt követően rögvest felkerekedett és Fehérvárra ment. Közben a lengyel király is megindult Magyarországra, de már elkésett: Szécsi Dénes esztergomi érsek szabályos körülmények között megkoronázta a csecsemőt.
És ekkor kitört a polgárháború, melyből a lengyel király került ki győztesen. Mondjuk, sokat nyomott a latban, hogy Hunyadi János is őt támogatta. Luxemburgi Erzsébet királyné rokonához, a Habsburg-ház fejéhez menekült és a Szent Koronát 8000 aranyforintért a kezére adta.
Mátyás királynak (1458–1490) kellett aztán visszavásárolnia, 60 000 aranyforintért, 1463-ban.
Február 21-éhez kötődik egy másik, de a fentieknél sokkal vidámabb dátum is, hiszen hosszú hányattatása után 1790-ben ezen a napon tért haza a Szent Korona. Immáron Budára. II. József (1780–1790) ugyanis annak ellenére, hogy nem koronáztatta meg magát, kiérdemelve ezzel a „kalapos” jelzőt, mint valami múzeumi tárgyat, nemzeti ereklyénket Bécsbe vitette és ott őriztette a császársága többi koronájával együtt. Halála előtt azonban két rendelkezését leszámítva az összes többit visszavonta, ami a Szent Korona hazatérését is maga után hozta.
Díszkísérettel tért vissza Budára a Szent Korona
Az ország összes megyéje elküldte a saját nemesi bandériumát, s az ifjak felügyelete mellett tette meg az utat. Nemzeti ereklyénk február 21-én érkezett Budára. Útközben végig díszőrséget álltak az emberek és nagy vigaszsággal, lelkesen ünnepelték. Esztergom határában például háromszáz fehér ruhás hajadon fogadta, a templomokban pedig amerre csak elhaladt, ünnepi szentmisét tartottak. A budai vár kapujában fogadták az ország nagyjai, élükön a bíborossal, az országbíró pedig üdvözlő beszédet tartott. A Hadi és Más Nevezetes Történetek című korabeli hírlap azt írta, hogy a nap folyamán a városházánál ötszáz cseber fejér és veres bor folyt a muzsikaszó alatt. Kazinczy Ferenc pedig ezt írta visszaemlékezésében:
lobogott a Zrínyi kucsmája, minden fejen pipacsszín posztóból, magyar bárány prémjével, és az asszonyi nem vetélkedék a miénkkel a nemzetiség külső jelei viselésében.
A közmédia internetes portálján megjelent eredeti, teljes cikk IDE kattintva olvasható el.
Borítókép: A Szent Korona az országalmával, a jogar és a kard az Országház kupolacsarnokában 2018. január 5-én (Fotó: MTI/Illyés Tibor)
