A belső fül csigájában létrejövő ingerületek fizikai mechanizmusának felfedezéséért kapta a világ legfontosabb tudományos elismerését, az 1961-es orvosi Nobel-díjat – pedig nem volt orvos. Az indoklás szerint – ezt a Rádiómúzeum.hu-n olvasni – a kutató kísérleteivel bebizonyította, hogy a hallószerv működése a halál beállta után is fennmarad bizonyos ideig, tehát egy felboncolt hallószerven is tanulmányozhatók a hang által kiváltott valóságos folyamatok. Kimutatta, hogy a belső fülben, a csigában lévő alaphártya ugyanúgy feszítetlen, ahogyan a középfület határoló dobhártya. Így a hangmagasság érzékelése nem történhet az alaphártya rezgésének rezonanciájával. Az emberi hallószerv működésére vonatkozó kutatások jelentős részét Magyarországon végezte az 1930-as években és az 1940-es évek első felében.
1965-ben leégett a Harvard Egyetemen az az épület, melyben Békésy laboratóriuma is volt. „Életemben háromszor veszítettem el mindenemet” – írta később.
1966-ban elfogadta a Hawaii Egyetem meghívását, s elfoglalta a neki a Hawaii Telefontársaság adományából felszerelt érzékszervi kutatólaboratórium vezető kutatói tisztét.
A Fizikai Szemle 1992-es számában korábbi munkatársa, Tarnóczy Tamás arról írt, hogy az 1949-ben akadémiai tagságát, majd a hazai egyetemi kapcsolatát is elvesztő Békésy György szülőföldjéhez ragaszkodott: utolsó kapcsolatként ügyelt arra, hogy élete végéig megtartsa magyar állampolgárságát, amit évenkénti hosszabbításokkal meg is tett. A disszidensként évtizedeken át mellőzött professzorral szembeni enyhülés első jele a Semmelweis Orvostudományi Egyetem 1969-ben adományozott díszdoktori címe, amelyet Washingtonban vett át a magyar követségen. Az Akadémia rehabilitációja azonban már csak halála után nyolc évvel következett be.
Békésy György sohasem nősült meg, nem alapított családot.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!