Késő estig tartó műszakja után nem hazafelé vette az irányt Vidács Attila, hanem elindult a dunaföldvári csónakkikötőhöz. Már fél 11 magasságában járhattunk, amikor a ladikjához érve találkozott két barátjával, akik ugyan nem horgászok, de mégis megkérdezte tőlük, nincs-e kedvük vele tartani egy kis pergetésre.
Nekik sem kellett több, bepattantak a csónakba. Nem haladtak sokat, pár perc után találtak egy ígéretesnek tűnő homokpadot, ahol kikötöttek.
„Gyanúsan nagy volt a csend” – mondta Attila, aki egy 18-as narancssárga wobblert vetett be, és elkezdte azt a vízfelszín közelében vontatni. A harmadik dobásra meg is történt várva várt reakció.
„Pár másodpercen belül lekapta a fele damilt – mesélte Attila. – 80-100 métert elment a folyásirányban fölfelé, én futottam utána a parton, és szóltam a barátaimnak, hogy hozzák a csónakot”.
Bármennyire is hirtelen történt minden, azért nem érte a társaságot teljesen váratlanul a nagy kapás, ugyanis Attila előre felkészítette a többieket. „Mondtam nekik, hogy ha jobb halat akasztok, akkor az egyik fogja meg a wobbleres dobozom, amit ott fogok hagyni a parton, a másik meg ugorjon a csónakba és indítsa a motort, mert csak így fog menni” – idézte vissza a kiosztott instrukciókat.
Amikor kontaktba került a hallal, egyértelmű volt, hogy egy komolyabb példány lesz. „Mire odaértek a barátaim, a hal irányt váltott, és bement a hat-hét méter mély hajózó útvonalba. Volt fél óra volt, amikor tíz négyzetmétert mozgott csak, lefeküdt, hiába emeltem bele, csak fütyült az orsó, karikába hajlott a bot, és nem volt hajlandó semmit csinálni” – folytatta a sztorit a horgász.
Ezt követően a harcsa megindult, de szerencsére a hajózási útvonalat jelző bójákat kikerülte. Kanyargott a bajszos összevissza, a vaksötétben a fejlámpa fénye mellett sokszor azt sem tudták küzdőpartnerei, hogy pontosan hol is vannak éppen a folyón.
„Végig azon morfondíroztam, hogy bírja-e az 50-es Okuma orsó, mert nem erre tervezték” – engedett bepillantást gondolataiba Attila, aki a kezében egy 80-100 grammos, háromméteres harcsázóbotot tartott. Végül a felszerelésen nem múlott, és a kitartáson sem, ugyanis a harcsa fárasztása három és fél óráig (!) tartott.
„Az utolsó fél óra volt a legkeményebb, a végső kirohanások. Addigra már én is teljesen kikészültem, de tudtam, hogy keményebbre kell vennem, és erőteljesebben beleemelni. Nagyon sokszor elengedte magát ez a tehetetlen súly, nem feküdt fel a víz tetejére, hanem, mint egy darab vas, függőlegesen lógott a műcsali végén – emlékezett vissza gigászi csata utolsó mozzanataira.
Amikor a harcsa végleg megadta magát, közös erővel beemelték a csónakba. Ekkor már több mint tíz kilométerrel eltávolodtak a kapás helyszínétől. Gyakorlatilag Dunaföldvártól Bölcskéig húzta a csónakot a harcsa, benne a három férfival.
Mikor visszaértek a kiindulási ponthoz, megszervezték a hal mérlegelését. Már hajnalodott, nem kellett sokat várni, meghozta Attila testvére a digitális mérleget, majd szereztek egy vadzsákot, amit a vadászok használnak. Jól terhelhető, megfelelő anyagokból készült, és van négy füle, aminek a segítségével fel is tudták akasztani a száz kilóig mérő eszközre.
Az eseményre összesereglettek jó páran a parton, megérkezett Attila felesége is, aki tíz hónapos babájukat a kezében tartva nézte végig, ahogy visszaengedik a harcsát a Dunába.
A hal tömege 68 kilogramm, a hossza 202 centiméter volt. Ha minden jól megy, hitelesíteni fogják, így felkerülhet a Magyar Országos Horgász Szövetség (Mohosz) rekordlistájára.
Attila örökké hálás lesz, hogy két barátja, Boros Dávid és Hegedűs András vele tartottak az éjszakai pecára. „Ha ők nincsenek, akkor 99 százalék, hogy valahol Szekszárd környékén ácsorgok a csónakban ott megrogyva, vagy teljesen esélytelen lett volna” – fogalmazott a kemény küzdelmet megélt horgász.
Az eredeti cikk ITT érhető el.
Borítókép: A kétméteres harcsa a kifogójával (Fotó: Pecaverzum)
