A padovai fegyverszünet, 1918. november 3.

Szükség volt-e az országcsonkítás kezdetét jelentő, tíz nappal később Belgrádban megkötött katonai konvencióra?

Weber kérdésére Badoglio kijelentette, a többi frontszakasz esetében az országhatárokra kell visszavonni a Monarchia csapatait. A fegyverszüneti egyezmény katonai rendelkezéseinek 3. pontja szerint „a háború kezdete óta Ausztria–Magyarország által megszállott minden terület kiürítése és az osztrák–magyar haderőknek a szövetséges erők hadsereg-parancsnoksága által a különböző arcvonalakon megállapított határidón belül történő visszavonása (…)”

Amennyiben Versailles-ban Magyarország részleges megszállását határozta volna el az antant, úgy azt belefoglalták volna az egyezménybe, így viszont hazánk esetében is az országhatárok jelentették a demarkációs vonalat. Weber azt is megkérdezte, hogy az olaszokkal kötendő szerződés mellett a Monarchiának a Balkán, Románia és Ukrajna esetében másokkal is kell-e megállapodást kötnie, amire Badoglio azt válaszolta, nem, mert a szerződés az összes frontszakaszra érvényes, másutt nem is fogadnának osztrák–magyar küldöttséget. 

A fentieket november 2-án Weber rádiótáviratban jelentette a Badenben székelő hadsereg-főparancsnokságnak (Armeeoberkommando, a továbbiakban: AOK): „Az olasz hadsereg-főparancsnokságnak e pillanatban vett közlése szerint az olasz vezérkar főnöke, Diaz, az entente és társult hatalmaktól megbízást kapott, hogy Ausztria–Magyarország összes harcvonalain a fegyverszünetet megkösse. A vezérkar közlése folytán így esetleges osztrák–magyar fegyverszüneti bizottságokat a Balkánon vagy a román fronton nem fogadnának. Az itt kötött fegyverszünet tehát Ausztria–Magyarország összes frontjaira kihatással bírna.”

 A fegyverszüneti szerződés szövegét, a feltételek elfogadását és annak aláírását november 3-án 15 órakor az AOK Budapestre is megtáviratozta. 

A magyar hadügyminisztérium az alábbi széljegyzettel látta el az egyik iratot: „A fegyverszüneti határozványok, mint különkiadás hozandó a sajtó által nyilvánosságra. Ezen különkiadásnak a fegyverszüneti határozványok képezzék a magvát. Fel kell hívni a figyelmet a fegyverszünet egyes pontjaira, így pl. Isztria, Dalmácia, Dél-Tirol megszállására. Feltűnő ezzel szemben, – dacára, hogy a fegyverszünet osztrák részről köttetett meg – Magyarország területi integritásának megóvása. Ezen kedvező körülmény a magyar kormány azon álláspontjának köszönhető, hogy a teljes fegyverletétel alapján áll. Számolni kell azonban azzal, hogy egyes vasúti gócpontok megszállatnak, ennek azonban tisztán stratégiai jelentősége és átmeneti jellege van.”

A Badenben tartózkodó dormándi Dormándy Henrik vezérőrnagy – akinek feladata volt, hogy mielőbb minél több magyar katona hazaszállítását érje el – november 3-i táviratában jelentette Budapestre, hogy felfogtak egy, a románokhoz címzett táviratot, amely szerint az Egyesült Államok érvényesnek tekinti az 1916-os bukaresti titkos szerződést és az antant „Magyarország területének majdnem a felét, egész Erdélyt, az Alföldnek Vásárosnamény–Debrecen–Gyoma–Orosháza vonalig eső részét és az egész Bánságot akarta az oláhok kezére juttatni.

Ezeknek mind tudatában volt a Károlyi-kormány és mégis hajtva hiúsága és határtalan könnyelműsége s vakmerő elbizakodottsága által, vesztébe vitte az országot azáltal, hogy minden áron arra törekedett, hogy az entente vezető embereivel mielőbb közvetlen érintkezésbe juthasson. Tudnia kellett az előzmények után, hogy a mai kisentente-tal való bármilyen érintkezése csakis Magyarország romlására kell, hogy vezessen. 

Tudnia kellett arról a váltóról, melyen jótállóként az entente szerepelt, elfogadóul pedig Magyarországot akarják belekényszeríteni. És ahelyett, hogy a háború erőszakos befejezése után leszámolás céljából bemutatott hamis váltót visszautasította volna, illetve a páduai fegyverszüneti szerződéshez ragaszkodott volna, maga kereste a hamis váltó tulajdonosaival való lealázó egyezkedést biztos tudatában annak, hogy semmi ereje sem lesz elleneivel szemben fellépni, mert »katonát többé látni nem akaró« hadügyminiszterével a hadsereget felbomlasztotta és elzüllesztette.”

Az AOK-hoz november 4-én megérkezett fegyverszüneti szerződés végrehajtási határozataiban az szerepelt, hogy a délnyugati fronton november 19-én 15 óráig kell a demarkációs vonal mögé vonulnia az osztrák–magyar hadseregnek. Rendelkezett arról is, hogy a hadianyag átadásának tekintetében az egyes magasabb antantparancsnokok döntenek, másról nem. 

Magyarán szólva Louis-Felix Franchet d’Esperey marsall, a balkáni fronton lévő antanterők parancsnoka is csak ebben határozhatott, arról viszont nem, hogy új demarkációs vonalat állapítson meg, mint ahogy ez Belgrádban történt. Ugyanezen a napon Badenből a következő radiogram érkezett az olasz hadsereg-főparancsnokságra: „A magyar kormány Weber gy.[alogsági] tábornokot nem ismeri el a fegyverszüneti tárgyalások közös megbízottjaként, miután ő Felsége elismerte Magyarország függetlenségét. Csak a viszonyok súlya alatt, és nehogy a maga okozta késleltetés a fegyverszüneti tárgyalások lezárását befolyásolja, adja a beleegyezését a magyar kormány ahhoz, hogy Weber gy. tábornok Magyarország érdekeit is képviselje.”

A helyzetet tovább bonyolította, hogy Linder Béla hadügyminiszter már november 1-jén parancsba adta, hogy a magyar legénységű alakulatok azonnal tegyék le a fegyvert, váljanak ki az arcvonalból és térjenek haza, ami az AOK-ban általános megrökönyödést okozott, ugyanis Lindernek képzett tüzér törzskari ezredesként tudnia kellett, rendelkezésének teljesítése milyen beláthatatlan következményekkel járhat.

A padovai fegyverszünet Magyarországra vonatkozó kitételeivel Károlyi hadügyminisztere is tisztában volt. November 5-én a balkáni antant erők parancsnokának az alábbi táviratot küldte: „Magyarország a fegyverszünetet az entental megkötötte és a fegyvereket letette. Diaz tábornok vezette az olasz, szerb és román fronton levő csapatok nevében a fegyverszüneti tárgyalásokat. A cs.[ászári] és kir.[ályi] hadseregfőparancsnokság által a tárgyalásokhoz kiküldött katonai meghatalmazott, Weber gyalogsági tábornok (…) távirata értelmében a magyar határ a demarkációs vonal. (…)”

A Padovából hazaérkező fegyverszüneti delegáció magyar tagja, Nyékhegyi Ferenc alezredes, a kassai 9. honvéd gyalogezred parancsnoka is a fentieket erősítette meg munkájában: „Bécsből november 14-én este hajón érkeztem meg Budapestre. Budapest zászlódíszben pompázott. Nem tudtam, hogy minek tulajdonítsam ezt a nagy örömujjongást? 

A fegyverszünet lezárásakor osztrák társaimmal szemben mindenesetre megelégedett öröm vett rajtam erőt, mert hiszen Ausztria megcsonkítása mellett Magyarország területi épsége is biztosítva volt. De már útközben az újságokból értesültem arról az érthetetlen és indokolatlan kirándulásról, amelyet Károlyi, annak ellenére, hogy a hadsereg-főparancsnokság a Páduából küldött radigrammjainkról a magyar kormányt állandóan a legpontosabban informálta, Belgrádba tervezett. Budapest fellobogózását tehát a legkevésbé sem találtam időszerűnek és rögtön sejtettem, hogy itt az országot félrevezetik és a nemzetet becsapják.”

Nyékhegyi alezredes tájékoztatta az új hadügyminisztert, nagyborosnyói Bartha Albert vezérkari alezredest, aki „felháborodással vett tudomást a fegyverszüneti pontozatoknak őt igen meglepő tartalmáról”, de érdemben már nem tudott tenni semmit sem.

Rubint Dezső tábornok így vélekedett a padovai fegyverszünetről: „Leszögezhető tehát az, hogy Weber gy. tbk. Badoglio tbk.-kal Magyarországra vonatkozólag is érvényes szerződést kötött, mely demarcátionális vonalul az ország határát állapította meg és hogy Magyarország a Balkánon Szerbiával és Romániával a páduai fegyverszüneti szerződésen kívül más jogérvényes egyezséget nem köthetett. 

Egy hazafias magyar kormánynak becsületbeli kötelessége veit, hogy a páduai fegyverszüneti szerződéshez a végletekig görcsösen ragaszkodjék. Ha pedig a jelenlegi kis-entente a fegyverszüneti szerződést megszegte és a haza szent földére merészelte volna a lábát betenni, akkor csak egy választása volt a magyar nemzetnek: fegyverhez nyúlni. 

Hangsúlyozni akarom, hogy a harc sikerére akkor minden reménység megvolt, mert egyrészt az olasz fronton a magyar csapatok épp azon kívánságukat fejezték ki, hogy szállíttassanak az ország védelmére haza, kinyilatkoztatván, hogy utolsó csép vérig fogják védeni az ezeréves hazát; másrészt azon időben a prédára leső és a mai kis-ententehoz tartozó államok közül komolyan számbavehető hadereje csakis Szerbiának volt. A Károlyi-kormány azonban a páduai fegyverszüneti szerződést figyelembe nem vette és másképen cselekedett. Ehhez csak akkor lett volna joga, ha a Weber gy. tbk. által a hadseregfőparancsnoksághoz intézett jelentésekről nem tudott volna.”

A padovai fegyverszünet aláírását követően a Károlyi-kormány úgy döntött, ennek hatályát nem ismeri el és a nemzetközi elismerésre törekedve külön fegyverszünetet akart kötni az antanttal.

A hazai történettudományt azóta is foglalkoztatja a kérdés, szükség volt-e ezek után az országcsonkítás kezdetét jelentő, tíz nappal később Belgrádban megkötött katonai konvencióra?

A szerző Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti cikk IDE kattintva olvasható.

Borítókép: Károlyiék leszerelési politikáját pellengérre állító plakát. Manno Miltiades alkotása  (Forrás: Wikipédia)