„Itt csaták csinálják a katonát”, Klapka hadtestparancsnoki tűzkeresztsége

1849 eleje rendkívüli helyzetben találta Magyarhont. A császári hadsereg 1848 decemberében indított támadása miatt a magyar csapatok mindenütt hátráltak.

Fotó: kunst-dokumentation.com / Manuel Carreon Lopez

1849 eleje rendkívüli helyzetben találta Magyarhont. A császári-királyi hadsereg 1848 decemberének derekán indított koncentrikus támadása miatt a magyar csapatok mindenütt hátráltak, az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) és szervei az országgyűléssel egyetemben Debrecenbe költöztek, a hadiipari központ pedig Nagyváradra települt át. A honvédsereg ellátási bázisának megőrzése végett kiemelt fontossággal bírt a Tiszántúl biztosítása. Józef Bem vezérőrnagy sikeres operációi révén Erdély felől ezen országrész biztosítva volt, de a Tisza vonalát északról gróf Franz von Schlik zu Bassano und Weisskirchen altábornagy, nyugatról pedig a császári fősereg veszélyeztette. Herceg Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy Pest alatt maradt, csapatai egy részét Görgei Artúr vezérőrnagy után küldte, valamint Cegléd felé tolta előre.

A január 2-i pesti magyar haditanácson elfogadott terv, amely előírta a Tisza vonalának megtartását, azt is tartalmazta, hogy a Schlikkel szemben álló Felső-tiszai hadtest megerősítése feltétlenül szükséges. E seregtest pacséri Mészáros Lázár vezérőrnagy, hadügyminiszter parancsnoksága alatt állt, ám január 4-én a hadiszerencse elpártolt mellőle, és zömmel nemzetőrökből álló hadteste Kassa alatt megfutott. Hiába kérlelte sírva a csapatait, azok nem álltak meg, és Schlik lett a nap győztese. Mészáros leköszönt és Kossuthék joggal tartottak attól, ha a „félszemű róka” megindul, senki sem fogja útját állni.

Schlik azonban nem sietett az előrenyomulással. Kassán időzve próbált rendet tenni a környező vármegyékben, kikülönített részei rendre körjáratokat tartottak. Január 8-án két hírt is kapott: Pest a császári fősereg kezébe került, és az általa megvert Felső-tiszai hadtest megerősítésére három-négyezer fő indult el. Habár parancsa volt arra vonatkozóan, hogy Losoncon keresztül csatlakozzék a fősereghez, ezt nem tette, hanem elhitte azt a magyar híresztelést, miszerint a vele szemben álló hadtest ismét Kassa alá vonul.

Mészáros leköszönésével a Felső-tiszai hadtest új parancsnokot kapott a 28 esztendős Klapka György táborkari ezredes személyében. A Hegyalja térségébe, a Sajószentpéter–Sárospatak vonalra visszavont seregtest létszáma a beérkezett erősítések révén hat-hétezer (más adatok szerint tízezer) főre emelkedett, állományának döntő többségét már honvéd csapatok tették ki. A nyolc és kétharmad zászlóaljat, hét lovasszázadot és öt üteget (harminc löveg) négy dandárba osztották, amelyek parancsnokai Jerzy Bułharyn ezredes, cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid alezredes, almási Gedeon László őrnagy és a rendkívül nagyothalló Schulz Félix őrnagy voltak.

Schlik végül a megelőző támadás mellett döntött, amelyről értesítette főparancsnokát, mire az erősítés gyanánt útba indította a Franz Edler von Schulzig altábornagy vezette hadosztályt Kassára. Egyes pacifikáló csapatok hátrahagyását követően, hatezer főre csökkent hadtestével (nyolc zászlóalj, hat lovasszázad, 35 löveg) Schlik január 17-én felkerekedett és két menetoszlopban indult meg Tokaj felé.

Bal oldali oszlopa Sátoraljaújhely, Sárospatak felé, a jobb oldali (Abaúj)Szántó és Szikszó irányába. Január 19-én botlottak bele Jerzy Bułharyn ezredes csapataiba (Abaúj)Szántónál, amely a magyar balszárnyat képezte. Rövid összecsapást követően Bułharyn ezredes a jobban védhető Tarcalra vonta vissza csapatait. Január 22-én, hétfőn itt újultak ki a harcok. A Kápolna-hegy lejtőjén és a mádi út mentén harcrendbe állt Bułharyn-dandár ellen két császári dandár vonult fel.

A hajdúsági 52. Bocskai-honvédzászlóalj megingását követően az ellenség feljutott a Kápolna-hegyre, de a lengyel gyalogos ulánusszázad szívósan ellenállt, még a galíciai 12. Vilmos-sorgyalogezred egyik tisztjét, Carl Pabst századost is foglyul ejtették. Schlik ekkor támadásra adott parancsot. Ezt a Császár-könnyűlovasok rohama vezette be, amelyet a délvidéki bunyevácokból álló zombori 34. honvédzászlóalj puskatüze megállított, báró Carl Böhm alszázados ekkor kapott halálos lövést.

Ezt követte még egy roham, majd a harmadik támadás során a Sunstenau-vértesek 1. századát állították meg a lengyelek hasonló módon, mint Bárca alatt, 1848. december 11-én. A magyar ellenlökés során a két honvédzászlóalj a lengyelekkel együtt visszaverte az ellenséget, majd Schlik jobbszárnyát a Császár-, Coburg- és Lehel-huszárok Mádig nyomták vissza. Ugyanezen a napon a magyar jobbszárnyat is támadás érte Sátoraljaújhely felől, de azokat Szegilongnál Schulz őrnagy dandára sikeresen megállította.

Felső-Magyarország teljhatalmú kormánybiztosa, szemerei Szemere Bertalan az OHB számára küldött jelentésében ilyetén módon írta le az ütközetet: „Röviden jelentem, hogy Schlik részint Tállyán, részint Liszkánál tört elő. Emitt, Liszkán innét, feltartóztatta seregünk. Amott, Tarcalon túl pedig megszalasztotta, és ha a köd nem gátolja, nagy része elfogatott volna. Sok halottjai és sebesültjei maradtak, és sok elhányt fegyvert kaptunk. Egy huszár, Takács István, egy őrnagyot levágott, egy kapitányt elfogott. (…)

De jellemző az, hogy az ellenség tisztjei kardjokra fehér zsebkendőt tűzvén, »Éljen a magyar« kiáltással közeledtek. [Schlik ugyanis feltételezte, hogy gyenge a magyar morál és a honvédek megadják magukat, majd e jelenet másnap Kisfaludnál megismétlődött] A mieink viszonozták. Oly közel jöttek egymáshoz, hogy kezet szorítottak. Egy huszár, Péterfi, lovárul leszállt. Az ellen közül egy kapitány lovára felült. Ekkor azonban, álnokul, az ellen támadást parancsolt [a 12. Vilmos-sorezred III. zászlóalja számára]; de a mieink lőttek, a huszárok vágtak, és az így vitézül visszavert ellenség megfutamodott. Az áruló, csaló őrnagy vágatott le, a lóra kapott kapitány fogatott el, alóla a ló kilövetvén [de fogságba esett a császári dandárparancsnok segédtisztje, Anton Mattausch főhadnagy is]. Mi becstelen hadakozásmód! (…)”

Másnap a magyar jobbszárnyon lángolt fel a harc. Schulz őrnagy frontálisan, míg Dessewffy alezredes honvédei nyugat felől törtek a császári balszárnyra Bodrogkeresztúrnál. Az ellenség keményen védekezett, s a küzdelem hevében a szabolcsi 43. honvédzászlóalj ideiglenes parancsnoka, kőröspataki Kálnoky Antal százados is halálosan megsebesült (Kisfaludnál az előző napihoz hasonló megadási jelenet zajlott le, ennek esett áldozatul a zászlóaljparancsnok). A Bodrogkeresztúron lévő császári erők felmorzsolódtak, a két ütközetnap során véres veszteségük mintegy kétszáz katona volt, míg a honvédek vesztesége száz főt tett ki. Klapka külön kiemelte a Dom Miguelek, a lengyelek, a hevesi vármegyei lovas nemzetőrök, a Császár- és a Lehel-huszárok derekas helytállását. 

E magyar „győzelmecskék” túl azon, hogy jócskán megemelték a Felső-tiszai hadtest morálját, vagyis „(…) a sikerdus győzelem által ifju honvédeink anyagi s szellemi ereje felvillanyoztatván, az ugynevezett hadi önállóság tudata hatványoztatott bennök, s a bátorság és lelkesültség seregünkre átvarázsoltatott (…)”[2], megakadályozták, hogy Schlik akadály nélkül elérje Debrecen térségét.

Szemere e győzelemről is hírt adott: „A mai nap seregünknek ismét diadalmas napja volt. Itt csaták csinálják a katonát. Honvédeink hozzászoknak a tűzhöz és diadalhoz.

Ma korán reggel megkezdődék a harc, az ellenség megtámadá jobbszárnyunkat Keresztúr alatt. Seregeink vitézül visszaverték. Úgyhogy az ellenség kénytelen volt Mádra vonulni azon testhez, mely tennap Tarcal alatt veretett meg.

A ködös idő gátolta seregünket a teljes győzelemben, a két tábort elfedvén egymás elől, s alkalmat adván az ellennek állásai változtatására.

Az álgyúzás tartott késő délutánig. A mieink üldözték a visszavonuló sereget.

Halott van mindkét részről, főtiszt és közvitéz is. De az ellené kétszer annyira mehet. A téren sűrűn feküsznek holtak és lovak és fegyverek.

A Dom Miguelek, a 43-dik zászlóalj, a huszárok, az újak is, hősileg viselték magokat.

(…) Klapka ezredes úr, ki éjfélkor ment ki, és most, este hétkor tért vissza, erélyesen, bátran és vitézül vezényelvén a sereget.

Örvend az ember szíve, midőn szemlél hadsereget, mely kötelességét teljesíti. – Hanem töltvényt, töltvényt, különben tágítunk. (…)”

Első hadtestparancsnoki győzelmeiről Klapka igen szűkszavúan írt visszaemlékezéseiben: „Hadtestem fölvonulása még nem volt befejezve, az állások még nem voltak elfoglalva, a rend és a fegyelem a csapatoknál még sok kívánnivalót hagyott fenn, midőn január 22-én két oldalról, a Bodrog völgyében Kisfaludnál s a kassa–tokaji országúton Tarcalnál Schlik által megtámadtattam. Tarcalnál teljesen visszaveretett az ellenség, de Kisfaludnál eldöntetlen maradt az ütközet. Az utóbbit másnap újra kellett megkezdeni Bodrogkeresztúr mellett, mire az ellenséges had itt is Mád felé visszavonulásra kényszeríttetett.

A csapatok főleg Tarcalnál jól viselték magukat, de az ellenség meghátrálását az is előmozdította, hogy sűrű, átláthatatlan köd nehezedvén a tájékra, az ellenség nem vehette ki pontosan haderőnket, s azt sokkal nagyobbnak tartá, mint amekkora volt valósággal. Schlik Mádról Kassára vonult vissza; én egész a Hernád völgyéig üldöztem, ahol aztán gyönge hadtestemet összpontosítottam, hogy az ellenségnek – melynek az osztrák Schulzig hadosztálya Hatvanon és Miskolcon át segítségére sietett – mozdulatait megfigyeljem.”

A január 22-i tarcali ütközet egyik érdekes epizódjáról Szemere is tudósított jelentésében. A kulcsfontosságú Kápolna-hegyen történtekről a lengyel légió parancsnoka, Józef Wysocki vezérőrnagy az alábbiakat őrizte meg emlékezetében: „A hegy birtoklásáért folyó harc során szerfelett furcsa esemény zajlott le, amely valójában máig sem tisztázódott igazán. A ködben egy olyan hang hallatszott, hogy az egyik osztrák zászlóalj meg akarja magát adni. [Władisław] Tchorznicki [őrnagy, a lengyel gyalogos ulánusszázad parancsnokának] segédtisztje, [gróf Aleksander Jan] Fredro [hadnagy] előrelovagolt, hogy meggyőződjék a hír igaz voltáról, és látta, hogy a magyar zászlóalj valóban nyugodtan ácsorog alig tíz lépésnyire az osztráktól. Mindkét zászlóalj lábhoz tett fegyverrel várakozott, egy osztrák tiszt pedig a magyar zászlóalj arcvonala előtt elléptetve, mintha beszédet intézett volna a magyarokhoz. Ez az ellenséges tiszt a közelgő Fredrónak udvariasan kezet nyújtott, de nyomban megkérdezte azt is, miért nem csatolja le a kardját. Fredro egy pillanatig tanácstalanul töprengett, mit is jelent mindez. Közben odaugratott egy magyar huszár, és a tiszt, néhány szót váltva vele, elvette a kardját. Fredro természetesen azonnal megfordította a lovát, elvágtatott, hogy jelezze Bułharynnak; mindannak, amit látott, árulásszaga van. Útközben majdnem beleütközött Tchorznickiba, aki Fredro figyelmeztetését nem hallván, eltűnt a ködben.

Eközben a lengyel egység az események színhelyére ért, és látta, hogy Tchorznicki alezredes [helyesen: őrnagy] [Joseph] Fiedler osztrák tábornokkal [pontosabban: vezérőrnaggyal] beszélget annak törzstisztviselőitől övezve. Tanácstalanul haboztak egy pillanatig. Végül Tchorznicki, látva a közeledő lengyel egységet, kiadta a »fegyvert lábhoz!« parancsot, de a lengyelek a parancsot nem hallották meg, és tüzet nyitottak az ellenséges zászlóaljra. Az osztrákok is sortűzzel feleltek és eltűntek a ködben. – Tchorznicki, aki meg volt róla győződve, hogy az osztrákok meg akarják magukat adni, újólag elküldte Fredrót Fiedler tábornokhoz, hogy felszólítsa őt a fegyverletételre. Fiedler azonban válaszul lövetett a segédtisztre. De a még mindig reménykedő Tchorznicki utánuk akarta küldeni az egyik lengyel századot is, hogy a megadásra kész osztrákokat összeszedje, de a század már nem hallgatott rá.

E talányos eseményt vagy puszta félreértést mindenki másként magyarázta. Tchorznicki kitart amellett, hogy az osztrákok valóban készek voltak letenni a fegyvert, mert fehér zászlót láttak náluk, a csákójukon pedig fehér szalagot. Mások szentül meg vannak győződve róla, hogy az osztrákok részéről ez csel volt, semmi más, s állításukat a másnapi bodrogkeresztúri események is igazolják. Itt is, a csata kellős közepén, amikor a Schlik által megtámadott, vitézül védekező magyar hadosztály győzedelmesen visszaverte az ellenséget, egy osztrák zászlóalj lábhoz eresztette a fegyverét, jelezve a magyaroknak, hogy jöjjenek nyugodtan. Amikor a magyarok felbátorodva vagy tíz lépésnyire megközelítették őket, az osztrákok tüzet nyitottak rájuk, s több tucat honvédet megöltek. Szerencsére nem messze állott a Dom Miguel zászlóalj [vagyis a debreceni 39/III. sorgyalogzászlóalj], amely az áruláson felháborodva szuronyt szegezve az osztrákokra tört és vagy háromszáz katonájukat leterítette.”

A bodrogkeresztúri ütközet kezdetéről és végéről szentkirályszabadjai Karsa Ferenc, a kassai 20. honvédzászlóalj őrmestere vetette papírra: „Kilenc óra tájban, Tarcal felöl minden csendes, de Keresztúron túlnanról heves ágyúzás kezdődik. Nem sokára egy futár tiszt a 20. z.[ászló]aljnak sietős előnyomulást parancsol, a 42. z.[ászló]alj tartalékban marad. Bodrog Keresztúron végig, sebes lépésben hajtottak, s a város utcáján vártuk a további rendelkezést. Az ellenség gránátjai pattogtak fölöttünk, egy házat felgyújtott, de hátrább álló század a tüzet hamar elfojtotta.

Egyszer csak Schultz ágyúi vissza takarodnak, velök minden féle remesztgető hír. A tüzérek káromkodnak hogy töltényük elfogyott, kénytelenek retirálni. Lovas küldöncök vágtatnak visszafelé, kiabálják: hol vannak a Gedeon ágyúi? – Mind ezeket tetézi a hír, hogy hátunk mögött a vásártéren fedezetül hagyott Lehel huszárokat a svalizsérek elfogták, körül vagyunk véve… Ekkor Schultz hozzánk ugrat, s mint két századunkat, a Bodrog jegén Kisfaludnak indítja, hogy a 43-ik zászlóaljat segítsük meg s az ellenséget Kisfaludról verjük ki. »Ne féljetek – kiáltja hozzánk –, a német meghal, Schlick elszalad.«

A sűrűn csapkodó ágyúfolyók és űrgolyók közt, roham lépésben törtünk a lábunk alatt ropogó jégen, Kisfalud keleti oldalának, a segéd tisztet csak fürge lova mentette meg hogy az ágyú golyó ütötte lékbe nem merült. Az átláthatatlan sűrű köd, félszázadokra osztott rohanó csapatoknak egyen közű és egyenlő magasságban vezetését igen megnehezítette, és csak nagy zajjal és lármával tudtuk a sorokat egyenesen vezetni, pedig támadásunknak, meglepetésnek kellett volna lennie. Épen a Bodrog medréből kezdénk a lecsúszott jegén felkapaszkodni, midőn szembe rohan felénk a 43. z.[ászló]alj kétségbe esetten szaladó fegyvertelen legénysége, azt kiabálva hogy mindennek vége, mind egy lábig megölték őket a németek, őrnagyuk fogva s feltartóztathatatlanul futottak egyenesen haza Szabolcsba. Ugyanekkor hozta egy huszár a parancsot hogy vissza Keresztúrba.

Keresztúrban a zavar tetőfokra hágott: egymásután hátra törekvő fegyvertelen honvédek, káromkodó huszárok, és sátorozó csapat nélküli tisztek. Hozzák a sebesülteket, köztök a 43. z.[ászló]alj vitéz de gondatlan vezetőjét Kálnokyt (…)

Ekkor [az ütközet után] Schultz hozzánk lovagol, a 20. z.[ászló]alj csatában volt századját és a Don Migueleket sorakoztatja. Kegyetlen nagy orációt mond – tán négy féle nyelven össze kavarva – azt hiszem maga se értette – s kitüntetésül, és viselkedésünk megjutalmazása képen összes pénzét nekünk és a Don Migueleknek adta. Az igaz hogy összes pénze 3 db egy forintos bankó volt, de hát ha 3000 ft. lett volna is – azt is ide adta volna. Schultz ezután is szívesen harcolt velünk, örömmel mulatott zászlóaljunkkal, bár csak később osztottak be dandárához.”

A szerző Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti írás az „Itt csaták csinálják a katonát” Klapka hadtestparancsnoki tűzkeresztsége: Tarcal–Bodrogkeresztúr (1849. január 22–23.) címen érhető el a Magyarságkutató Intézet oldalán.

Borítókép: A tarcali ütközet vitatott jelenete: Tchorznicki őrnagy és Fiedler tábornok találkozója. B. Bachmann-Hohmann litográfiája (Forrás: Wikipedia)