A kilencvenes években a magyar közélet jobbik részében is szinte megszokott volt taktikai okokból elhatárolódni saját legbelső érzéseinktől, elsősorban mindenféle irredenta gondolattól. Nemcsak a tágan értelmezett Erdélyben, ahol az akkor még egységes magyar érdekképviselet, az RMDSZ vezetője, Domokos Géza túl is teljesített e téren, felmondta a román történelemhamisító toposzok nagy részét onnan kezdve, hogy Trianon „szentesítette” a Nagy-Románia létrehozására irányuló törekvéseket (mintha bármiféle „szentesítés” nem állott volna olyan távol a második világháborúnak megágyazó rablóbékétől, mint Makó Jeruzsálemtől), el egészen odáig, hogy „diktátumnak” nevezte a románok által kért, elfogadott és végrehajtott II. bécsi döntést.
Az anyaországban is dívott ez az önmegalázó értelmetlen rítus, aminek egyik kései megnyilatkozása volt Jeszenszky Géza pár évvel ezelőtt tett vérforraló kijelentése, miszerint „egyetlen magyar sem lenne kész meghalni Erdélyért. Magyarországon senki, pontosabban a jóérzésű emberek közül senki sem hiheti, hogy a határok megváltoznak.” Ami ebben a formában nettó valótlanság, de a lelkület a lényeg mögötte. Az a naiv hit, hogy ezt a szöveget bárki is méltányolja.
Nem azt mondom, hogy a magyar kormánynak nyíltan revíziós politikát kellene folytatnia. Sőt jelen történelmi helyzetben, amikor a keresztény, fehér kultúra puszta léte forog kockán, a közép-európai népek összefogására van szükség s e harcban természetes szövetséges kellene legyen a mélyen ortodox, tehát keresztény és véletlenül sem muszlim románság.
Viszont azt érdemes leszögezni, hogy akkor is bizonygatni azt, hogy mi soha, semmilyen formában nem kívánjuk a Kárpát-medencei magyar területi reintegrációt, amikor ezt senki nem kéri tőlünk: komolyan vehetetlen önsorsrontó hazugság. A valóság inkább az, hogy aki magyarként nem érez elvágyódást a múltba, ha úgy tetszik, irredenta nosztalgiát Szabadkán a városháza előtt, Pozsony szívében, Kolozsvár főterén vagy a Baranya-háromszögben, annak súlyos önazonossági gondjai vannak.
Utóbbi csodálatos tájegység magyarlakta településein kalandozva sem lehet más gondolata a magyar embernek, mint az, hogy kár volt átadni e csodás, nem kis részben ma is magyarlakta vidéket az idegen étvágynak.
Kétnapos drávaszögi gasztrotúrámon Andocsi János barátom, a horvátországi magyar kulturális élet egyik kulcsszereplője kalauzolt, vele vettük számba a lehetséges célpontokat. Abban konszenzus volt köztünk, hogy a legendás, nemzetközi hírű Csingi-lingi csárda nem maradhat ki a sorból. A kilencvenes évek első felében zajló horvát szabadságharc alatt lerombolt csárdát ugyanis egy horvát üzletember újjáépíttette, ma ismét nagy népszerűségnek örvend, járványidőben, hétköznap alig kaptunk helyet.
A csárda nevét megőrizték, sőt a számlán magyar helyesírással szerepeltetik azt. A csárdának otthont adó Bellye községet 1212-ben említik először okleveleink, a bellyei járásnak egy harmada ma is magyar ajkú.
A Dráva holtága melletti festői környezetbe egy modern épületet húztak fel, trendi, de ugyanakkor rendkívül hangulatos berendezéssel. Ötletesek a világítótestek, a belső gerendázatról különféle fonott kosarak lógnak, a falakon esztétikus dekoráció, többek között berámázott régi levelezőlapok, a magyar időkből. Az asztalon só- és borsdaráló, korrekt olívaolaj és balzsamecet. Nyáron igényes teraszt működtetnek azok számára, akik nem riadnak meg a felhőkben támadó szúnyogoktól.
Magyar étlap sajnos nincs, de angol van. Nemzetközi, délszláv és magyar ételekből kínálnak csinos választékot, így többek között marha- és szarvas carpaccio-t, fekete szlavón sertésből készült felvágottakat, báránycsülköt sütőtökpürével, szarvasragut grillezett polentával, roston sült békacombot, töltött csevapot, csirkemellet és töltött -combot, bárányt, steakeket, továbbá pontyot, harcsát és süllőt, halászlében, pörköltként, grillezve, rántva vagy lisztbe forgatva-mélysütve, szilvás és csokoládés süteményt.
Több mint félszáz, zömmel helyi bort kínálnak, ötödét kimérve vagy minipalackban is adják. A tömények között találunk helyi párlatokat és kiemelkedő nemzetközi tételeket. A nagyipari sörök mellett tartanak kisüzemieket is.
A kiszolgálás lehetne jobban szervezett. Miután nem vesznek észre, társam az üzletvezetőnek/teremfőnöknek tűnő hölgyhöz fordul, onnan kezdve viszont minden tökéletesen működik. Ételeink időben érkeznek, a felszolgálók kedvesek, az üzletvezető személyesen érdeklődik ismételten, hogy rendben van-e minden.
Az árak értékarányosak. Előételek átszámítva 1900 és 3800, főételek 2300 és 6800, desszertek 1200 és 1400 forint között kaphatók. Egyféle napi levest kínálnak, 950 forintért.
A vadból készült húspástétom korrekt, jó ízű, rukkolalevelekkel és koktélparadicsommal tálalják, akárcsak a szintén jól sikerült halpástétomot. Kétféle, alighanem helyben sült, jó ízű kenyeret adnak hozzá. Az étlapon találóan pontychipsként említett haltepertőt itt vékony csíkokra vágott halból készítik, s nagyon ügyesen sütik meg, elkerülve, hogy a hal olajos maradjon. Házias krumplisalátát adnak mellé. Az egyik legjobb darabja volt a műfajnak, amit valaha kóstoltam. A citromos sajttorta ízre, állagra egyaránt remek.
A Csingi-lingi csárda minket annyira meggyőzött, hogy habár kipróbálatlan maradt több jeles hely a csúzai Piros csizmától a Kormorán étteremig, ide jó eséllyel visszatérünk még, főként persze a még nem kóstolt halételek kedvéért.
Elérhetőségek:
C(s)ingi Lingi C(s)árda
Bellye, Kralja Zvonimira u. 98.
Telefonszám: +385 31 281 700
Honlap: www.facebook.com/cingilingicarda
E-mail-cím: [email protected]
