A kilencvenes években a magyar közélet jobbik részében is szinte megszokott volt taktikai okokból elhatárolódni saját legbelső érzéseinktől, elsősorban mindenféle irredenta gondolattól. Nemcsak a tágan értelmezett Erdélyben, ahol az akkor még egységes magyar érdekképviselet, az RMDSZ vezetője, Domokos Géza túl is teljesített e téren, felmondta a román történelemhamisító toposzok nagy részét onnan kezdve, hogy Trianon „szentesítette” a Nagy-Románia létrehozására irányuló törekvéseket (mintha bármiféle „szentesítés” nem állott volna olyan távol a második világháborúnak megágyazó rablóbékétől, mint Makó Jeruzsálemtől), el egészen odáig, hogy „diktátumnak” nevezte a románok által kért, elfogadott és végrehajtott II. bécsi döntést.
Az anyaországban is dívott ez az önmegalázó értelmetlen rítus, aminek egyik kései megnyilatkozása volt Jeszenszky Géza pár évvel ezelőtt tett vérforraló kijelentése, miszerint „egyetlen magyar sem lenne kész meghalni Erdélyért. Magyarországon senki, pontosabban a jóérzésű emberek közül senki sem hiheti, hogy a határok megváltoznak.” Ami ebben a formában nettó valótlanság, de a lelkület a lényeg mögötte. Az a naiv hit, hogy ezt a szöveget bárki is méltányolja.
Nem azt mondom, hogy a magyar kormánynak nyíltan revíziós politikát kellene folytatnia. Sőt jelen történelmi helyzetben, amikor a keresztény, fehér kultúra puszta léte forog kockán, a közép-európai népek összefogására van szükség s e harcban természetes szövetséges kellene legyen a mélyen ortodox, tehát keresztény és véletlenül sem muszlim románság.
Viszont azt érdemes leszögezni, hogy akkor is bizonygatni azt, hogy mi soha, semmilyen formában nem kívánjuk a Kárpát-medencei magyar területi reintegrációt, amikor ezt senki nem kéri tőlünk: komolyan vehetetlen önsorsrontó hazugság. A valóság inkább az, hogy aki magyarként nem érez elvágyódást a múltba, ha úgy tetszik, irredenta nosztalgiát Szabadkán a városháza előtt, Pozsony szívében, Kolozsvár főterén vagy a Baranya-háromszögben, annak súlyos önazonossági gondjai vannak.
