Valóban, jócskán benne vagyunk már a nyárban, ki-ki vérmérséklete szerint imádja vagy éppen szenvedi a kánikulát. Magam sajnos inkább az utóbbi csoportba tartozom, ilyenkor nem szívesen merészkedek a kertnél messzebbre. A lakás hűvöse egy darabig megvéd, de szomjoltásra nem alkalmas. Inni tehát kell, de vajon mit?
Kézenfekvőnek tűnik a sör, de úgy gondolom, ez csupán látszatmegoldás. Jól esik frissen, hidegen, de valódi hosszútávú megoldást nem jelent. A cukros gyümölcslevek vagy üdítőnek nevezett műremekek szóba sem jöhetnek, így marad a jó víz. Hacsak… nem kerül elő a pince mélyéről egy könnyű fröccsnek való palack. Leginkább olaszrizling. Ami jó irány ugyan, de egy ígéretes olaszrizling-fröccs komolyabb téma, mint egy légies, könnyed nyári szomjoltó. A legtöbb borásznak van egy kis féltve őrzött titka – egy bor, amit csak a barátoknak és a családnak készít. Ezekre mi azt szoktuk mondani: saját halott. Magyarul nem adunk belőle senkinek sem. Ezek a személyes kedvencek. Sok termelőnél ez pont a borvidék atipikus stílusa vagy az örök nyári kedvenc, a rozé.
Hivatalosan az EU szabályozás szerint rozébort csak kékszőlőből lehet készíteni, gyors, a fehérborokra jellemző feldolgozással. A honi borfogyasztók körében évek óta az egyik legnépszerűbb kategória. Hogy alulértékelt köre lenne a boroknak, nem gondolom, de kétségtelen, hogy kevés termőhelyen veszik őket igazán komolyan. A rozéborok alapanyagát a szüretet követően szinte azonnal préselik, tehát ugyanaz az eljárás használatos, mint a fehérboroknál. Az erjedés már csak a kipréselt szőlőlében indul be, így a bogyók színanyaga éppen csak rózsaszínűre színezi a bort. A siller valamivel tovább, általában 2-3 napon keresztül ázik együtt a gyümölccsel, csak ezután következik a préselés. A siller épp ezért – szemben a rozéval – mindig más egy kicsit, mélyebb a színe, és van egy pici vörösboros karaktere.
Ne essünk abba a hibába, hogy a rozékat afféle gasztronómiai jolly jokernek gondoljuk. Az ételek mellett a legtöbb egyszerűbb rozé pont úgy fog viselkedni, mint a reduktív fehérborok. Ezeket a borokat ugyanis általában nem érlelik hordóban, gyorsan szüretelik az alapanyagot, és igyekeznek az üde, fiatalos, kissé savhangsúlyos és gyümölcsös jegyeit minél inkább megtartani.
A hazai rozék közül soknál kékfrankos az alapanyag, ami egy kitűnő szőlőfajta élénk gyümölcsös ízekkel, jó savakkal – ez igencsak megfelel rozékészítéshez. A hazaitól eltérő rozék készülnek a világ más tájain is, Európában elsősorban Franciaországban. Két kitűnő termőhely kínál a mieinktől némiképp eltérő stílusú borokat. A Dél-RhÔne völgyben fekszik Tavel és Lirac – két önálló kisebb borvidék, ahol grenache fajtából készülnek sokszor hordós érlelésű, alkoholosabb, mélyebb tónusú, tartósabb szerkezetű borok. Kóstolásra sokszor közelebb állnak a sillerhez, mint a rozéhoz. Ezek a borok sokkal több alapanyagot és készítési módot, fűszert elbírnak, mint a hazai rozék zöme. Bánhatunk velük úgy sokszor, mint egy nagyon könnyed vörösborral.