A hegy és az ördög – aki a részletekben rejlik

Ki ne ismerné a jó öreg Villányi-hegy és az Ördög történetét? Jut eszembe, az ördög legyen inkább kisbetű. Szóval kénytelen volt felszántani a Villányi-hegyet, mégsem szerezhette meg a ravasz boszorkány világszép leányát. És ez így is van jól, én legalábbis rendíthetetlenül hiszek a mesék optimista befejezésében. Ahogy a villányi bor jövőjében is.

A villányi bor nehéz éveken van túl, és talán nincs is még az út végén. Manapság a komoly, telt, sokáig érlelhető tanninos vörösborok termőterületei mintha kiestek volna a fogyasztók kegyeiből. Divat, életmód, stílusváltás vagy egyszerű csordaszellem? Nyilván nem minősítem ekképpen azokat, akik nem szeretik a vastagabb vörösborokat. Nagy-nagy butaság lenne tőlem. Sokkal inkább úgy érzem, hogy ezekkel a borokkal kapcsolatban megint fölült egy komoly fogyasztói réteg valamilyen rossz irányba menetelő vonat tetejére – de csak a tetejére. Kapaszkodik ugyan, de bármikor lepottyanhat. Hogy miért is? 

Leginkább azért, mert nem veszi a fáradságot ahhoz, hogy ezeknek a boroknak a lényegét – esetünkben elsősorban Villány lényegét – megnézzék. A címkeivók és azok, akik nem tanulták meg a borkóstolás alapjait, bizony sokszor vakvágányra tévedhetnek.

Ezeknek a boroknak is legfontosabb szerkezeti eleme a sav. Jó savak nélkül sem fehér, sem vörösbor nem képzelhető el. A nagy, gazdag tannintartalmú szép vörösboroknak a lelke nem a tanninban van. A tannin valójában a szőlőfajtára, termőhelyre, évjáratra, technológiára és egyéb körülményekre visszavezethetően alakul ki épp olyan mennyiségben és minőségben a borban, ahogy találkozunk vele. Kiegészíti a borok markáns oldalát. De az olyan melegebb termőhelyeket, mint például Villány, csupán a tannintartalom alapján megítélni nem helyes. 

Lehet, hogy a nagy villányi boroknak a zömét rosszkor – túl fiatalon – és talán nem a lényegre figyelve fogyasztjuk el.

Tudom, ma is van egy komoly réteg, akiknek hiába is próbálnánk egy kadarka vagy kékfrankos szépségeit ecsetelni, nem hagyná magát rábeszélni ezekre a borokra. Holott minden borban ugyanazt keressük. Szép szerkezetet, lendületet, sok-sok gyümölcsöt, finom savakat és ha van, puha, érett tanninokat. Ha megnézzük a világ legtöbbre értékelt vörösborait, azok bizony leginkább komoly cserzőanyag-tartalommal kerültek palackba, születésüktől fogva arra várnak, hogy érett és simogató vagy éppen bársonyos tapintási érzetet adjanak. A bor harmóniája az, amit keresünk. Az egyénisége, a lelke, az a tulajdonsága, ami képes örömszerzésre. 

Amitől van miért úgy éreznünk: no, most kóstoltam valami életre szólót. Soha nem tudjuk, mikor jön ez a pillanat.

Jó esetben ez a nagy tannintartalmú borokban éppúgy benne van, mint a tanninban szolidabbakban.

Mit érdemes tehát megszívlelnünk? Soha ne üljünk föl jövő-menő irányzatoknak. Keressük azt, ami valódi érték és közel áll hozzánk. Ami valóban örömöt szerez, amiből szívesen kortyolnánk újra bármikor. Jómagam, aki nagy kékfrankos-, kadarka- és pinot noir-hívőnek tartom magam, számos olyan vörösborélményt dédelgetek az emlékeim között, amelyek igenis nagy tanningyűjtő fajtákból készültek. A két cabernet, a syrah, a merlot vagy egy jó nabbiolo a legszebb borélményeket hozhatja el a poharainkba. Kétségtelen, hogy érdemes odafigyelni olyan apró részletekre is, mint a hordó. Intenzív-e a hatása vagy sem. Támogatja-e a bor szerkezetét vagy éppen lerombolja azt? Belesimul az ízképbe vagy uralkodni vágyik? Érett volt-e a szőlő? Beérett-e a tanninja? Nem csömöszölték-e túl az alapanyagot? Milyen hőmérsékleten történt mindez? És így tovább. És ebben még semmi nincs a tájból, a szőlőből, az emberből, mindabból, amiről a borok zöme szól. Ezek mind olyan aprónak tűnő részletek, amik egyáltalán nem lényegtelenek vagy mellékesek. De akkor vajon mi a jó ebben?

A véleményem az, hogy a fogyasztónak nem kell minden háttérinformációt tudnia a borról. Mert egy komoly borélmény nem aszerint fog kialakulni bennünk, hogy pontosan hány fürtöt is termett az adott gazda adott évjáratú merlot-ja.

Azt keressük, ami gyönyörködtet. Amit, ha szenzorikus érzékszerveinkkel megszerzünk, már csak agytekervényeinkre van szükség ahhoz, hogy mindezt esztétikai élmény szintjére tudjuk emelni. Kellő nyitottsággal és odafigyeléssel. Egy szép villányi cabernet- vagy merlot-alapú borban éppúgy megtaláljuk az eleganciát, mint egy karcsúbb bort adó fajtában. Jó esetben. Csak adjunk nekik elég időt. Időt a pincében, az érésre és a pohárban, netán egy dekantáló edényben. 

Rendszerint azt szoktam mondani, hogy a fiatal vörösboroknak van leginkább szükségük egy hosszabb levegőztetésre.

Ne sajnáljuk hát tőlük az időt és a levegőt. Bordeux-i, toszkán, kaliforniai vagy netán egy nagy Rhône-völgyi bor éppúgy megérdemli ezt a fajta odafigyelést, mint egy szép villányi tétel.

Elég lehangoló tapasztalatom, hogy sok, magát igen műveltnek gondoló borkedvelő nem tudja értékelni az érlelt és igazán szép borokat. Nem tudnak mit kezdeni a tercier aromák adta komplexitással és eleganciával. Leginkább csak a direkt és egyértelmű aromatikát értékelik, ahol friss és könnyen memorizálható illat- és ízvilág adja a bor díszítő jegyeit. 

Nem tudnak különbséget tenni a kevés és a sok, a gyenge és a komoly minőségű tannin között. Nem tudják érzetre megkülönböztetni a savakat a tannintól, sőt időnként az alkohol is bekerül ebbe a bűvös körbe.

Így nehéz a rosszat megkülönböztetni a jótól. A hitványt az értékestől. A szépet attól, ami talmi. Ezért érdemes – többek között – közelebb kerülni a borvidékeinkhez, a szőlőfajtákhoz, a hordókhoz, a termelőkhöz, évjáratokhoz és mindahhoz, ami ezt a gyönyörű, gazdag világot közelebb hozza hozzánk.

A vendéglátás felelősség. Ezt többnyire minden igényesebb borkedvelő tudja. Próbáljuk hát megélni ezt a fajta felelősséget is. Kellő nyitottsággal és toleranciával. A vendégeink, saját magunk és persze boraink és borvidékeink iránt.

Gere Attila Solus 2007

Régi nagy kedvencünk került elő nemrégiben. Ez a szépséges villányi merlot részben francia, részben magyar kishordókban érlelődött. Egy meleg, kiegyensúlyozott évjárat szőlőjéből készült. A nyár itt-ott aszályos is volt, a fajta ennek ellenére elég jól bírta. Illata most már csupa tercier aroma. Finoman árnyalt dohány, szantál, szarvasgomba, eukaliptusz és fahéj keveredik határozott csokoládés-málnás jegyekkel. 

Minden perc levegőztetés után újabb- és újabb illatrétegek kerülnek elő a pohárból.

Szájban letisztult, sima és selymes tapintást, visszafogott savakat és alig érezhető alkoholtöbbletet tapasztalok. Érésének jeleit csak abban érzem, hogy a szájpadlásra már nem feszül olyan erőteljesen, mint egy-két évvel ezelőtt. Gazdag és komplex, utóíze tartós, érezhetők benne aszalt gyümölcsök is, nyomokban nedves avar, kakaó. Nagyon szép bor.

Heumann Terra tartaro 2015

Ez a bor megjelenése óta az egyik biztos villányi tipp. Cabernet sauvignon, merlot és cabernet franc összetételű, a Heumann Pince feszes szerkezetű, mégis könnyen megszerethető nagy borainak egyike. A hallatlan tiszta alapanyag, hordó és pince együttállásának eredménye ez a bor, hozzáadva némi svájci precizitást. Most kezd el felérni a csúcsára, már érdemes elővenni. Az évjárat nagyon meleg volt, komoly hősokkal július végén. 

Ennek ellenére a bor savai nagyon szépek, tanninja érett és meleg tónusú. Még tud érni, de már most a legszebb oldalát mutatja.

Egy kedves ismert hazai termelő szavajárása a jó nyelési komfort. Magyarul: jólesik-e lenyelni a bort, szeretnék-e belőle még egy pohárral? Hát pont ez jutott eszembe erről a borról. Mert hiába nagy, koncentrált és hosszú, megmarad a finoman árnyalt aromatikája is. Csupa fűszer, szerecsendió, csillagánizs, cayenne bors és egy kis menta. Buja és egyedi.