Kovács István megrendítő veresége

Nem hozott szerencsét Kovács Istvánnak a huszonegyedik profi mérkőzése. A magyar öklöző a Kisstadionban kiütéses vereséget szenvedett argentin ellenfelétől, Julio Pablo Chacóntól, így el kellett búcsúzzon a WBO-szervezet világbajnoki övétől. Megismerkedett a szorító padlójával a másik magyar, Erdei Zsolt is, aki azonban fordítani tudott, s végül pontozással legyőzte az ukrán Gerasenkót.Néhány perccel éjfél után olyan csönd ült a Kisstadionra, amelyre nem lehet mást mondani, mint azt, hogy fájdalmasan tapintható, megrendítő erejű.A hatodik menet 15. másodpercében a „sűrű” argentin nem először vitt be gyilkos erejű és védhetetlen ütéseket Kokó fejére. Az ötödik menet végén elszenvedett sorozást nem tudta kipihenni a rövid egy perc alatt, így aztán tizenötezer magyar várhatta félve, hogy Chacón elindítja az utolsó, mindent eldöntő, elsöprő támadást.Elindította, és be is fejezte...A szédelgő, nem teljesen magánál lévő világbajnok a ring köteleinek támaszkodva, kettős fedezékben próbált védekezni az ellen, ami ellen nem lehet védekezni... A fedezéket könnyedén átütötte a dél-amerikai „indián”. Kokó a kötelekre esett, esélye sem volt a folytatásra. A bíró számolt, s tíznél egyértelművé vált, hogy lezárult egy csodálatos, 1239 napon át tartó – ennyivel ezelőtt vívta az első hivatásos mérkőzését Kovács István – profi karrier egy szakasza. Hogy szakmailag ki miként látta, arról az elkövetkező napokban számot ad majd maga a szakma. Van azonban ennek a kiütéses vereségnek másik oldala is. Nézzük meg most ezt!Szakaszt írtam az imént, s nem azt, hogy lezárult egy pályafutás. Teszem ezt azért, mert Kokó ringbéli életének másfél évtizede ezt mondatja velem. Azt, hogy fel tud állni, azt, hogy ismét elkezdi próbálgatni annak a bizonyos létrának, ha nem az első, de valamelyik alsó fokát.Ahogy tette ezt, amikor zöldfülű és nyeretlen tizenévesként elvesztette – amúgy ,,éhgyomorra” – élete első három amatőr mérkőzését, hogy aztán 1988-ban megnyerje Gdanskban a junior Eb-t.Ahogy tette ezt az 1993-as bursai kontinensbajnokság után, amelyen harmadik lett csak, hogy aztán három évvel később a dániai Vejlében aranyérmet kapjon.Ahogy tette ezt 1992-ben, a barcelonai olimpia után, amikor a bronzérme láttán sokan egy pályafutás végéről beszéltek, hogy aztán négy évvel később Atlantában mindenkit meggyőzzön ennek az ellenkezőjéről.Tény: az imént felsorolt érvek egyre gyengülnek az idő múlásával. Azért, mert az évek Kovács István fölött is múlnak. A trónjától megfosztott pehelysúlyú pontosan két hónap múlva tölti be a 31. évét, tehát nem tartozik a fiatal, feltörekvő nemzedék tagjai közé. A döntés rajta áll. A folytatás, vagy a végső befejezés tőle függ. Attól, miként tudja feldolgozni a szó fizikai értelmében is vett fájdalmat, mert bizony hatalmas, súlyos ütések érték a fejét, miként tud lelkileg túljutni azon, hogy – magát Kokót idézzük – „csalódást és szomorúságot okoztam több százezer embernek.”Kokó most földet ért – bár soha nem volt elmondható róla, hogy elszakadt volna az emberektől, hogy „magas lóról” beszélt volna –, s most is neki kell meghoznia a döntést. Azt, hogy vállalja-e azt a kemény, hosszú, kegyetlen koncentrációt és edzésmunkát, amely után ott várhatja őt az az öv, amely 140 napon át már a birtokában volt. Jelezve ezzel, hogy járt (jár) köztünk valaki, aki az ökölvívásban az amatőrök és a profik között is eljutott a csúcsra.Becsüljük meg az értékeinket.Volt néhány „meleg” perce a profi pályafutása elején járó másik magyarnak, a félnehézsúlyú Erdei Zsoltnak is. Az ukrán Alexandr Gerasenko ellen vívott négymenetes mérkőzés első percében szaladt bele egy hatalmas ütésbe, amely után joggal féltette őt a publikum. Erdei azonban „magához tudott térni” a menet utáni szünetben, s utána olyan kilenc percet produkált, amely jelzi: nem nyomtalanul szaladt el mellette az Universumnál töltött bő fél esztendő. A mérkőzést egyhangú pontozással nyerte meg a magyar bunyós.