Rémálom

Az éjjel rémálmom volt: eluralkodott rajtam az EGO. Álmomban a Pénzügyminisztériumban dolgoztam, a költségvetésben találtam 800 millió forintot, amely csak úgy lebegett a milliárdok között.
Haza nem vihettem, ezért úgy határoztam, kedvenc sportágamat, a jégkorongot hatalmas lehetőséghez juttatom. Budapest főpolgármestere amúgy sem szereti a telet, a jeget meg különösen nem, ha rá várok, akkor a fővárosban soha nem lesz fedett jégpálya, így tehát erre a szent ügyre címzem a pénzt. Ily nemes gesztusért senki sem fog megszólni, mindenki boldog lesz, hogy épül valami, ráadásul ezzel a sportpályával végre leíratkozunk Tirana mellől a listáról, az albán főváros marad az egyetlen, amelynek nincs fedett jégpályája. Hogy senki ne legyen féltékeny, nem árulom el, hogy kizárólag hokipálya lesz, a műkorcsolyázók, valamint a rövid pályás gyorskorcsolyázók a lábukat sem tehetik a jégre, az építkezéskor betonba öntöm a jégkorongkaput, nehogy elmozdítható legyen. Megígérem viszont, hogy a nemzeközi szövetség amolyan közép-európai központként tartja majd számon a pályát, mi több, hozzájárul a fenntartás költségeihez is.
Természetesen csak akkor, ha kizárólag a hokisok szánthatják a jeget. Lelkifurdalást nem éreztem, kit érdekel, hogy a többi jeges sportág mihez kezd majd. A lényeg, hogy én, no meg a jégkorong jól járjon! Felébredvén, nyomasztó érzésem támadt, sandán méregettem magam a tükörben.
Vajon melyik arc az enyém: az álombéli vagy a borotválkozós? Szégyelltem magam az álmomért, ami megnyugtatott, mert lehet, hogy a tudatalattimban dolgozik az önzés, de ha szembesülök vele, legalább belepirulok.
Még nem múlt el az önmarcangolás, amikor az újságosnál kezembe került a sportnapilap, s megdöbbenve láttam, hogy rémálmom – valóság.
Pechemre éppen a jégkorong maradt hoppon!