Hogy a franciák elbúcsúztak, az még hagyján, sokkal nagyobb meglepetés, hogy meglehetősen sokan örülnek a címvédő kényszerű evakuálásának. Már a Szenegáltól elszenvedett vereség után is rengetegen dörzsölgették elégedetten a kezüket, hogy aztán az uruk elleni döntetlen után sejtelmes mosollyal jelezzék, hogy ütött az igazság órája.
Igazság és futball, két külön világ, de ezt most hagyjuk! Lényegesebb, hogy ez a francia csapat hiába lett világelső és Európa-bajnok egyaránt, győztes lehetett, ám népszerű nem. Megkockáztatom, szerencsés ez a Zidane fémjelezte társaság, elvégre négy esztendeje a braziloknak, két éve pedig az olaszoknak inkább állt a zászló, mint nekik. Mégis győztek, mert azt tudták, ami manapság sokkal fontosabb a játék szépségénél és szelleménél.
A legtöbb volt az övék, a győzelem tudománya.
A sors egyébként igazságos (úgy-ahogy), vagy legalábbis hosszú távon kompenzálni igyekszik. Esetünkben a tíz esztendővel ezelőtti, Platini vezérelte csapat balszerencséjét (hívjuk így). Az a garnitúra fantáziadúsabb s általam kedveltebb volt, mint a mostani, mégis csupán (csupán?) egy otthon kivívott Európa-bajnoki címig vitte.
Nos, a franciák elbúcsúztak, a (kár)örvendezés napjai után pedig majd biztosan sajnálni kezdi őket mindenki. És ez így normális, hiszen aki elbukik, az hosszú távon számíthat az együttérzésre. Esetünkben az empátiára rásegíthet a franciák alapállása is, hiszen Lemerre kapitány a dánok elleni meccs lefújása után azonnal arról beszélt, hogy túlélik a kudarcot, arra figyelmeztetett, hogy a győzelmet és a vereséget egyaránt méltósággal illendő fogadni.
Ez a mentalitás arra is bizonyíték, hogy szerencse ide, érzelmek oda, Franciaország nem méltatlanul uralta a világot négy éven át.
Orbán Viktor szerint nehezebb lesz a tél, mint sokan gondolják
A magyar kormányfő az újvidéki mezőgazdasági vásáron szólalt fel.
