Uncsi

Tizenhat esztendeje már, hogy miénk a Formula–1, szép hosszú idő, elvégre, aki 1986. augusztus tizedikén született, most már joggal csatázik azért a szüleinél, hogy egy órával később kelljen hazamennie, mint eddig, ha szombat esténként nekiindul a városnak, magyarán: vegyék már észre, hogy fölnőtt. Akárcsak a nagy száguldás, amelynél a több mint másfél évtized arra elegendő volt, hogy sajátunk legyen. Az újdonság varázsa magától értetődően már a múlté, a benzingőztől mámoros magyarok éppen olyan magától értetődően családtagnak tekintik a legnagyobb klasszisokat, mint egykoron, még jóval a Formula–1 előtt Simon Templart, Maigret felügyelőt, Kojakot vagy éppen doktor Sovát (nem árulom el, kik ezek, nekem se súgja meg senki a Vad Angyal keresztnevét).
A bőréből persze nem bújhat ki a drukker, így aztán a rá jellemző személyiségjegyek éppen úgy tetten érhetők a Formula–1 rajongóinál, mint másoknál. Az elfogultságot most felejtsük el, elvégre ez a tulajdonság fogalmi eleme a szurkolásnak, érdekesebb a másik oldal, az, amikor a néző megcsömörlik attól, hogy valaki egyfolytában csak nyer, csak nyer, csak nyer.
Annak idején a magyar futball újkori hőskorában (hősök: Varga, Albert, Rákosi, Mészöly, Farkas, Göröcs, Bene, Zámbó és így tovább és így tovább…), azaz a hatvanas évek második felében, amikor Baróti mester munkája már meglátszott Újpesten (1967, 1968) rengetegen sajnálták a Dózsát, hogy hiába játszik pazarul, hiába lövi a legtöbb gólt, képtelen az élen végezni. Aztán, amikor 1969-től egészen 1975-ig zsinórban nyert bajnokságot a csapat, ugyanezek az urak intézték el egy kézlegyintéssel az együttest, mondván: ,,Uncsi…!”
Nos, ugyanez a helyzet Michael Schumacherrel. A Ferrari német extraklasszisa világbajnokként érkezett most Budapestre, az idei gyors egymásutánban a harmadik esztendő, amikor ő a legjobb, hallani is lehetett egyből: elég már ebből a Schumiból. Jó, jó, ő a legjobb, tudjuk, hogy mit tud, de miért nyerte meg ideje korán a sorozatot, így érdektelen a mogyoródi futam. A dolgok odáig fajultak, hogy amikor három hete Németországban, a Hockenheimringen Michael Schumacher rajtolhatott az élről, rengetegen drukkoltak azért, hogy nyerjen akárki más, csak ő ne. Az okok között pedig jött a nálunk bevett fordulat: ,,Uncsi…!”
A futamot természetesen Schumi nyerte meg, ám a fanyalgás perdöntő érv arra, hogy végképp otthonra lelt nálunk a Formula–1. Ha ugyanazokkal a lelátói tünetekkel szolgál, mint a futball, az több, mint bizonyíték.
Arról pedig alig esik szó – lásd még: (ellen)szurkolói lélektan –, hogy Michael Schumachernek azért tudnia kell valamit, ha folyton ő nyer, meg persze a Ferrarinak is, hiszen ebben a műfajban az ember és a gép csak együtt érhet el maradandót. Amennyire kész volt mindenki a dicséretre Schumacher első sikerei idején, annyira érdektelenné vált mára, miért extraklasszis a német.
Még szerencse, hogy a sport alapvetően igazságos műfaj, csak kevés teret enged a véletlennek.
A Hungaroring pénteki első szabadedzésének jegyzőkönyve szerint: 1. Michael Schumacher (német, Ferrari) 1:16.755 perc.
Akár uncsi, akár nem.