A halhatatlanság titka

Ha enyém lenne az örök élet kulcsa, nyugodtabb lennék, de hát így vagyunk ezzel mindannyian. Ezért aztán különös örömmel tölt el, hogy a hét végén legalább ahhoz szereztem némi adalékot, hogy mi kell a halhatatlansághoz. Köszönhetően Faragó Tamás és Sándor Károly uraknak, akik egyértelmű bizonyítékkal szolgáltak annak kapcsán, hogy beválasztották őket a magyar sport halhatatlanjai közé (hivatalosan: Minden Idők Legjobb Magyar Sportolói Egyesület).
Ahogy ilyenkor szokás, mindketten megkapták azt a nem túl frappáns, ám egyértelműen kézenfekvő kérdést, hogy mit éreznek most, amikor halhatatlanok lettek.
Faragó úr, aki minden címet begyűjtött a vízilabdában, amit begyűjthetett, a játékostársai által is (ez a nagy dolog!) elismerten volt a világ legjobbja, aki olyan szabályosan játszott, hogy kifejezett rosszindulat kellett ahhoz, hogy támadásban ellene fújjanak, így beszélt: „Ma, amikor az anyagiak uralják a világot, különleges dicsőség bekerülni a szellem birodalmába, szert tenni a halhatatlanságra.”
A válogatottban 75-ször mezt öltő, a klubhűségre (Móraváros és MTK) örök példával szolgáló futballzseni, Sándor Károly a sportágának volt hálás, mondván, a játék jóvoltából a földkerekség fantasztikus tájaira jutott el, a világ kiemelkedő nagyságaival találkozhatott, akik megtisztelték barátságukkal. Ilyesmiről nem is álmodhatott csóró kisgyerekként.
És miután megadták az alaphangot, hosszasan sorolták, kik azok, akiknek főszerepük volt abban, hogy sportpályafutásuk teljes legyen, a csúcsra érjenek, és a csúcson éljenek (mert nálam ott maradnak, amíg világ a világ, de igazán).
Önmagát egyikük sem emelte ki egy olyan pillanatban, amikor róluk szólt a mese, s ezzel maradtak önmaguk.
Talán ez a titka a halhatatlanságnak, az egyik mindenképpen…