Az utolsó mohikán

Majd tízesztendős szünet után visszatér a Bundesligába Jupp Heynckes, akit egyik hajdani tanítványa – az edző idegállapotát tükröző égővörös arca alapján – az „Osram” becenévre keresztelt. A német futball új fényforrással gazdagodik tehát, Németország legnépszerűbb egyesülete pedig tőle várja vágyai beteljesülését.

Kétségtelen, a Bayern München az ország legsikeresebb klubja, ám a leghűségesebb és legnagyobb létszámú szurkolótáborral nem a bajorok büszkélkedhetnek, hanem a Schalke 04. A Ruhr-vidék egykori szénbányászainak egyesülete a kontinens legmodernebb arénájával bír, és most az új mestertől reméli, hogy a futball is hasonló színvonalra emelkedik majd. Még akkor is, ha az előzmények inkább kétségbeesésbe sodorták a Schalkét és rajongóit.
Rudi Assauer menedzser ugyanis hónapokon keresztül keresett új edzőt – mindhiába. A futball különleges egyéniségeinek egész garmadája szerepelt a jelöltek listáján Klaus Toppmöllertől kezdve, a belga Erik Geretsen keresztül egészen Felix Magathig. Végül minden jelölt nemet mondott, mintha féltek volna Assauertől, aki nemcsak az üzleti dolgokban járatos, hanem a meccsek alatt ott ül a kispadon, és nem tartóztatja magát, ha bele szeretne szólni a dolgokba. Hogy pillanatokkal az új idényre való felkészülés megkezdése előtt mégis siker koronázta fáradozásait, az a nosztalgiával függ öszsze. „Bizonyos idő elteltével az ember visszavágyik élete gyökereihez. Tízéves külföldi bolyongás után rájöttem, hogy oda tartozom, ahol játékosként, majd edzőként is felnőttem, így szülővárosom, Mönchengladbach közelsége komoly szerepet játszott abban, hogy elvállaltam a Schalke vezetését.” – hangoztatta Heynckes első sajtókonferenciáján, ahol a média több mint száz képviselője leste szavait. Előzőleg komolyan foglalkozott a visszavonulás gondolatával, de amikor felesége, Iris meghallotta, hogy hová hívják, így ösztönözte: „El kell fogadnod az ajánlatot, egyszerűen muszáj.” Az ötvennyolc éves edző magáévá tette a hitvesi tanácsot annak ellenére, hogy ezzel feladta azon elhatározását, amelyet 1993-ban fennen hangoztatott: „Soha többé Bundesliga!” Ezt megelőzően útilaput kötöttek a talpára Frankfurtban, ahol olyan kulcsembereket igyekezett megfegyelmezni, mint Anthony Yeboah, Maurizio Gaudino és Jay-Jay Okocha. Ekkor már megjárta a bajor kínszenvedés ösvényét is: a Bayernnel bajnokságot nyert, de képtelen volt elfogadtatni magát a sztárokkal. A legkényesebb afférja Stefan Effenberg nevéhez fűződik, a játékos az öltözőben így provokálta: „Csak gyere ki velem, ha van merszed hozzá…”.
Heynckes – aktív játékosként 369 Bundesliga-meccsel és 220 góllal a háta mögött – búcsút vett a Bayerntól és Spanyolországba távozott, ahol Bajnokok Ligája-sikerhez vezette a Real Madridot, majd legutóbb a Bilbao edzőjeként dolgozott. A közelmúltban véget ért bajnokság utolsó fordulójában tanítványai kikaptak ugyan a Reáltól, de Heynckes gondolatai ekkor már másfelé kalandoztak. Harminchat órával a vereséget követően már új állomásán tartózkodott, világos elképzelésekkel: „Arra a nívóra akarom felhozni a Schalkét, amelyen a klub szurkolói állnak!” A kék-fehérek állítólag sokat változott szakemberre bízták magukat, a mai Heynckes már nemcsak keménykezű fegyelmező, aki a játékosokat ólommellényben futtatja, hanem nyílt, megértő ember, lojális társ is, mert már tudja, hogy csak megfelelő közegben lehet tartós sikereket elérni. Kész keretet kénytelen átvenni, új labdarúgókra nem számíthat. Ennek megfelelően szabja meg a célokat, de meglepetéseket sem tart kizártnak: „Valósan azzal számolhatunk, hogy bekerülünk a legjobb öt közé, de ugyanakkor fel kell készülnünk arra is, hogy nagyobb célokat valósítsunk meg!”
Sokan úgy vélik, hogy Heynckesszel a valóban nagy német edzőegyéniségek utolsó képviselője tért vissza a Bundesligába, ha úgy tetszik, ő az utolsó mohikán.