Pekingben újra harapni készül

Fura világ a tízpróbázóké: az ellenfél legyőzéséért küzdő atléták minden versenyszám kezdete előtt pacsiznak, szerencsét kívánnak egymásnak. Zsivoczky Attila ebben a társaságban kivívott rangját a tavalyi világbajnoki bronzérem után tovább növelte a göteborgi Eb-ezüst – úgyhogy kijár az újabb pacsi, Pekingre tekintve pedig a szerencsekívánat.

Már-már valószínűtlenül idillinek tűnik a tízpróbázók sportszerűsége. Mennyire őszinték ezek a gesztusok?
– Teljesen őszinték. Itt mindenki saját bőrén tapasztalja, mivel szembesül tíz számon keresztül a másik, s hogy csak saját magára számíthat. Ezért csak a szó klasszikus értelmében vett versengés létezik közöttünk, egymás teljesítményének negatív befolyásolása nélkül.
– Az Európa-bajnoki ezüsthöz azért mégis szükség volt az ellenfelek gyengébb teljesítményére…
– Valóban, hiszen kár lenne tagadni, hogy a 8300-as pontszám általában kevésnek szokott bizonyulni egy világverseny dobogójához. De hát az első, nyugodtan katasztrofálisnak nevezhető napom miatt 120-150 pont bennem maradt, márpedig ha az megvan, akkor a pontszámomon sem lenne különösebb szégyellnivalóm.
– Mi magyarázza az első nap gyengébb eredményeit?
– Fogalmam sincs, egyszerűen lassú voltam, erőtlen, talán csak a súlylökésre nem lehet panaszom. Hiába nyertem meg például a magasugrást, mert nem 209 centire készültem, 212-214-et kellett volna ugranom. Ezek után a második napra úgy jöttem ki, hogy végigcsinálom, és megpróbálok legalább az első nyolcba bekerülni. És ebben nincs semmiféle túlzás.
– Mikor érzett rá, hogy ebből akár dobogó is lehet?
– A rúdugrásban kezdtem odafigyelni, hogy míg én beállítottam az egyéni csúcsomat, addig a többség gyengélkedik. Aztán gerelyhajításban a magam számára is érthetetlenül nagyot dobtam, s onnantól kezdve már a dobogóval is számolni kezdtem. Tudtam, hogy futásban sokkal jobb vagyok az oroszoknál, ezért meg is lepett, hogy Drozdov aránylag hamar célba ért mögöttem. Éreztem ugyan, hogy megvan a kellő különbség, de azért izgalmas volt kivárni, míg megjelentek az eredmények.
– Utána látványosan ünnepeltek együtt a győztes Sebrlével. Több a kettejük kapcsolata, mint egyszerű edzőtársak közötti, akár barátinak is mondható?
– Mindenképpen több, de inkább a közös sikert ünnepeltük. Mert valamit biztosan jól csinálunk, ha az első két hely a miénk…
– Milyen pluszt ad önnek az olimpiai bajnokkal való közös felkészülés?
– Nem érdemes titkok vagy különleges edzésmódszerek után keresgélni. Nekem egyszerűen hatalmas kihívás, hogy nap mint nap együtt edzhetek a világ legjobb tízpróbázójával. Vélhetőleg neki sem rossz velem készülni, ennél rangosabb társaság talán akkor jött össze, amikor Brian Clay meghívására együtt edzettünk az Egyesült Államokban. Gondoljon csak bele: együtt a legutóbbi világbajnokság első három helyezettje. Ez csak a tízpróbázásban fordulhat elő.
– Tavaly bronzérmet szerzett a vb-n, az idén ezüstöt az Eb-n, a formális logika szerint jövőre aranynak kellene következnie a világbajnokságon. Mikor érkezhet el az a pillanat, amikor megveri Sebrlét?
– Talán akkor, amikor már nem lesz számára semmiféle motiváció a tízpróbában. Ő már mindent megnyert, amit lehet, nagyon nehéz ilyenkor újabb ösztönzőt találni egy-egy idény előtt. Én is érzek már egyfajta fásultságot, ezért úgy tervezem, hogy lazábban kezelem a következő szezont.
– Kihagyja esetleg az oszakai világbajnokságot?
– Nem feltétlenül, de nem forog majd minden a vb körül. Készülök, versenyzem, valószínűleg kevesebbet, mint az elmúlt években, ha jól sikerül a világbajnokság, örülök neki, ha nem, nincs semmi dráma. Jóllakottnak érzem magam, szeretnék 2008-ra, a pekingi olimpiára újra éhes lenni, harapni.