– Miért ne nevezné be?
– Azért, mert a csapatuk nagyon kilóg a mezőnyből, és az Egyiptomi Olimpiai Bizottság már korábban is megtette, hogy a kvótát szerzett együttesét nem indította el a játékokon. Ha most is meglépné ezt, akkor a kvalifikációs ranglista alapján mi lépnénk az egyiptomiak helyére.
– Összességében hogyan látja a sportág állapotát?
– Ha legalább egy csapatunk kijutott volna az olimpiára, akkor a kudarcok elismerésével együtt sem kellene azt mondanunk, hogy katasztrofális a helyzetünk. Lenne egy szerény létszámú, de mégse csak egyéni indulókból álló londoni együttesünk. De akkor is be kellene látnunk, hogy rossz irányba mennek a dolgok a magyar vívásban, és ebben a szövetség vezetésének, az edzőknek és a versenyzőknek is megvan a maguk felelőssége. Egyszemélyi felelősről semmiképpen sem beszélhetünk, nálunk nem olyan a helyzet, mint a magyar labdarúgásban volt az 1954-es vb után, amikor az elvesztett döntőt Sebes Gusztáv szövetségi kapitány nyakába lehetett varrni. Az, hogy a magyar vívás oda jutott, ahol most van, egy folyamat állomása, és az okok is szerteágazók. Az adott körülmények, pénzügyi körülmények, a sportág társadalmi elfogadottsága közepette azzal kell főznünk, amink van. A mestereket nem tudjuk megfizetni, elmennek külföldre, és ez óhatatlanul visszaüt.
– Mit lépnek az elkövetkezendő napokban?
– A fegyvernemek vezetőitől kérni fogom, hogy készítsék el a szakmai jelentésüket. A pozsonyi egyéni pótkvalifikációs verseny után a Magyar Vívószövetség elnökségének és a szakmának is értékelnie kell a kialakult helyzetet, részletes önvizsgálatot kell tartania. S nem beszélhetünk mellé, ki kell mondanunk bizonyos dolgokat, hogy ki miben hibázott.
