A hazai sportági szövetség elnöksége a legjobb nyolc közé jutást tűzte ki feladatul, ami első hallásra igen merész vállalásnak tűnt. Pontosabban úgy festett, ha sikerül túlélni a halálcsoportot, azaz bekerülni a tizenkettő közé, onnan már könnyebb út vezethet a nyolcba. Ez így is lett. Együttesünk a spanyoloktól elszenvedett vereséggel, az Izland és Norvégia elleni döntetlennel csusszant be a középdöntőbe. Méghozzá egyedüli nyeretlenként, és utólag már elismerhetjük: ha a norvégok elleni, eszement hajrában labdavesztésünknél, erősen véleményes szituációban nem a javunkra ítélnek a bírók, most az égvilágon semmi dilemmánk nem lenne az értékeléskor.
A második körre fordulva arra figyelmeztettünk, hogy bár évezredes csúcsra járhat a csapatunk – az 1998-as hatodik helyet 2008-ban és 2012-ben két nyolcadik követte, valamint ennél gyengébb teljesítmények –, általában ilyenkor szokott kifogyni az üzemanyag. A Macedónia feletti 31–25 alkalmával még mindenki tövig nyomta a gázt, ez a siker elegendőnek is bizonyult a nyolcba jutáshoz. Úgyhogy akár azt is mondhatnánk, a dánoktól és az osztrákoktól elszenvedett vereség bele is fért – de ez utóbbi semmiképpen sem fért bele. Egy magát a világ élvonalába soroló, eredményei alapján oda is tartozó gárdától végképp nem.
Előzetesen akadtak aggasztó jelek – Nagy László sérülése, kiválása és Harsányi Gergely csapatkapitány babavárás miatti otthonmaradása – mellett Ausztria ellen aztán beigazolódott, hogy a gondokon csak átmenetileg sikerült úrrá lenni, szerencsére éppen a döntő időszakban. Szerdai keserveinket tovább mélyíthette, hogy a herningi záró találkozón a dánok 32–23-ra elintézték az izlandiakat, azaz ha a mieink csak egy árva góllal nyertek volna, pénteken az 5–6. helyért játszhatnának.
E kettősség érződött az első gyorsértékeléseken, Mocsai Lajos szövetségi kapitány például úgy fogalmazott: „Nyilvánvalóan nem öröm így búcsúzni, de azt gondolom, Európa legjobb nyolc csapata közé bekerülni nagy dolog. Emelt fővel utazhatunk haza, hiszen a célunkat elértük.” Iváncsik Gergő balszélső hasonló hangnemben, ám élesebb kontrasztokkal mondta: „Személy szerint szégyellem magam, olyan vereséget szenvedtünk, amit nem lett volna szabad. Amit az első félidőben szépen felépítettünk, azt a második játékrészben teljesen leromboltuk, mintha káosz uralkodott volna a pályán. Nagyon sajnálom, hogy ilyen csúnyán zártuk az Európa-bajnokságot. Összességében elégedettek lehetünk, a célunkat elértük. Nyilván a szurkolók nem számítottak arra, hogy így zárjuk a tornát, le kell vonni a tanulságokat, és fel kell építeni néhány dolgot.”
Fel bizony. Mert való igaz, hogy sérülések, betegségek tették próbára együttesünket – a keret két legígéretesebb teljesítményt nyújtó tagja, Lékai Máté és Ancsin Gábor is megszenvedte egyiket-másikat –, de a vetélytársakat ugyanezek a kínok gyötörték, a legjobbak számára azonban még csak most jön a java. Pénteken az 5–6. helyért Izland–Lengyelország derbi, majd francia–spanyol és horvát–dán elődöntő.
Nekünk pedig az Iváncsik által is említett újjáépítés mellett rövidebb távon marad a jövő januári, katari világbajnokságért zajló selejtezők vasárnapi sorsolása. A mieink Eb-középdöntős tagságuk hozadékaként kiemeltek, így a következő kilenc rivális egyikét kaphatják: Csehország, Montenegró, Norvégia, Németország, Románia, Szlovákia, Görögország, Bosznia-Hercegovina, Litvánia.
Kemény ellenfelek, még az ereje teljében lévő magyar válogatott számára is. Dániában ráadásul ismét megmutatkozott, hogy – Mocsai Lajos egyik korábbi kijelentését idézve – vékony jégen korcsolyázik a magyar férfi-kézilabdázás. Vigyázzunk, nehogy beszakadjon, miközben a riói olimpiáig háromszor is nagyot kellene dobbantani. Először a vb-selejtezőn, majd jövőre a világbajnokságon, ahonnan az első hét szerez jogosítványt az olimpiai selejtezőre, végül a 2016 tavaszi olimpiai kvalifikációs tornán.
Londoni elődöntős egyletünk egyelőre a Coubertinnek tulajdonított elv szerint vallhatja: most még csak a részvétel a fontos.
