Kakukktojás a Halhatatlanok Klubjában

Kamuti Jenő, a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnöke soha nem volt elégedetlen az ezüstérmekkel.

– Három és fél évtizedet ugorva az időben, a Nemzetközi Vívó Szövetség, a FIE elnöki posztjáért folytatott küzdelemben egyetlen szavazattal maradt alul a regnáló René Rochhal szemben. Ez mennyire fájó emlék?
– Akkor, 1996-ban aktív sebész voltam, imádtam a szakmámat, ám többen rábeszéltek, kandidáljak a FIE elnöki posztjára, mert bennem bíznak. Megírtam a programomat, de úgy indultam a választáson, hogy mögöttem még ígéret formájában sem volt semmiféle pénz. A francia ellenlábasom pedig a Loire menti kastélyában nyaraltatta az arab küldötteket, és még az utcáról is szerzett szavazatokat. A kongresszuson megjelent egy ember, akiről ott derült ki, hogy egy ismeretlen szigetország vívószövetségének az elnöke Bántott, hogy így alakult, mert más irányba tudtam volna vinni a vívást, ugyanakkor most azt mondom, hogy ez gátja lett volna annak a fejlődésnek, amit Roch megvalósított. Jelesül annak, hogy erőszakkal kiterjesztette a vívást a világban. Ma már a földkerekség szinte minden pontján vívnak, és ezért utólag pozitívra értékelem Roch munkáját. De jómagam is kiélhettem a sportdiplomáciai ambíciómat az európai szövetség élén. Markáns ellenpólust alakítottunk ki, sikeres tanfolyamokat szerveztünk, kongresszusokat tartottunk, könyvet adtunk ki.

– Szerintem mégse tévedek azzal, ha azt mondom, a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnöki posztja, amit ma is betölt, mindig közelebb állt a szívéhez.
– Nos, igen Az életem során számos vezető pozíciót töltöttem be, voltam a hazai vívószövetség elnöke, a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára, a MÁV Kórház igazgatója, de nem biztos, hogy jó vezető típus vagyok. Nehezen tudok kirúgni embereket vagy bárkinek is fájdalmat okozni. Ha valaki nem végzi el a munkáját, akkor inkább megteszem helyette. Ez nem feltétlenül erény, de így vagyok kódolva, ilyen volt a neveltetésem. A fair play eszmeisége mindig rettenetesen fontos volt számomra, ami nem úgy megy, hogy kívülről megrendelik, ez belülről fakad. A Nemzetközi Fair Play Bizottság elnökeként pedig még inkább felelősséget érzek, hogy ennek itthon és külföldön is érvényt szerezzek.

– Miután befejezte a versenyzői pályafutását, 1977-ben ön is megkapta az Unesco fair play díját. Ha jól tudom, ez egyfajta életműdíj volt.
– Így van, és három eseményhez kötötték. Az első még egy ifjúsági világbajnokságon történt, amelyen az ellenfelemnek eltört az összes tőrje, én adtam neki egyet kölcsön, és a sajátommal győzött le. Az 1962-es Buenos Aires-i vb-n asszó közben megsérült az ellenfelem, én varrtam össze a sebét, és utána tőle is kikaptam. A harmadik esetből viszont jól jöttem ki, és ez kapta a legnagyobb visszhangot. A mexikóvárosi olimpia idején az a szabály volt érvényben, hogy ha a döntőben két vívó ugyanannyi győzelmet ért el, akkor a tusarány rangsorol közöttük. Ilyen holtverseny állt elő a második-harmadik helyen, és nekem járt volna az ezüst. Ám hatalmas felfordulás volt, hogy mégis vívnunk kellene a második helyért. A magyar csapat vezetése tiltakozott, én azonban vállaltam, hogy megvívok a francia Revenu-vel, és le is győztem. De a mexikói azért is a legkedvesebb olimpiám, mert itt benne voltam egy aranyban is.

– Hallgatom.
– Férfi párbajtőr egyéniben Kulcsár Győzőében. A verseny előtti napon negyven fokra szaladt fel a láza, és volt egy tályog a bal hónaljában, amit az orvosok nem mertek megnyitni, mondván, akkor nem tud vívni. Friss szakorvosként azonban én azt vallottam, amit Hippokratész, hogy a tályogot márpedig fel kell nyitni. Így este tízkor lementünk a rendelőbe, és helyi érzéstelenítéssel elvégeztem a műtétet. Folyt a genny, ezért reggelig tamponáltuk, és a verseny közben is háromóránként cseréltük a kötést. Győző azonban már nyolckor ott állt a páston, és mivel elmondhatta, hogy ő tulajdonképpen beteg ember, felelősség nélkül vívhatott. Világbajnokságon sem előtte, sem utána nem volt egyéniben döntőben, Mexikóban azonban megnyerte az olimpiát.

Kamuti Jenő, a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnökeként Szocsiban három díjat adott át. Az Egyesült Államok sílövője, Tracy Barnes megszerezte az olimpiai kvótát, ám lemondott róla a sorban utána következő versenyző, Lanny Barnes javára, aki egyébként az ikertestvére. Lanny Barnes betegség miatt három kvalifikációs viadalon nem tudott elindulni, így nem volt esélye megszereznie a kvótát. Tracy elismerte, hogy testvére az egész szezont figyelembe véve jobb formában volt, és jobban megérdemli, hogy Szocsiban versenyezzen. A kanadaiak sífutóedzője, Justin Wadsworth immár az olimpián önzetlenül segített az orosz Gafarovnak. A versenyző léce az elődöntőben eltörött, de ő ennek ellenére mindent megtett, hogy folytathassa a versenyt. Szó szerint esett-kelt, végül már nem maradt esélye beérni a célba. Ekkor ért ahhoz a ponthoz, ahol Wadsworth állt. A kanadai edző látva, mi a helyzet, azonnal odament egy léccel a versenyzőhöz, aki ezután be tudta fejezni a versenyét. Az edző díját, a versenyzőkkel való elfoglaltsága miatt felesége, a korábbi olimpiai bajnok sífutó, Beckie Scott vette át. A harmadik történet ahhoz kötődik, hogy a német sífutó-válogatott előkészítő gépe, ami nélkülözhetetlen a felkészítéshez, elromlott Szocsiban. Az orosz csapat vezetője ezt megtudva azonnal felajánlotta a riválisnak, hogy használják az övékét. Ennek a segítségnek köszönhetően a német csapat elő tudta készíteni a léceket és elindulhattak a versenyen. Az ezért a cselekedetért járó fair play díjat Nikolai Dolgopolov, a Nemzetközi Fair Play Bizottság orosz alelnöke vette át. „Ez egy nagyon nagy megtiszteltetés számunkra! A csapat vezetőjétől tudom, hogy egyetlen másodpercig sem hezitált, amikor felajánlotta segítségét. Vannak olyan hangok, hogy egy ilyen nagy eseményen, mint az olimpia, nem jellemző a fair play cselekedet. Azonban itt Szocsiban mi azt tapasztaltuk, hogy ez egyáltalán nem igaz” – mutatott rá a példákra Dolgopolov.