– Annak idején miért lett éppen tőröző, amikor akkoriban a kardozók voltak a „királyok”?
– Éppen ezért, mert a kardcsapat közelébe nagyon nehéz lett volna odakerülni. Az 1950-es években a Gerevich, Kárpáti, Kovács trió a csúcson volt, sokáig még maradt is, de már ott sorakozott mögöttük Mendelényi és Horváth, csupa tehetséges fiatal. Időközben azonban alakult egy tőrklub Tilli Öcsi (Tilli Endre, az 1952-es olimpián bronzérmes tőrcsapatunk tagja – a szerk.) kezdeményezésére. Hóna alá kapta a fiatalokat, és belőlünk nőtt ki az a csapat, amelyik aztán 1957-ben világbajnokságot nyert. Kvalifikált edzőink voltak, mint Bay Béla, Somos Béla, Hátszegi Szepi és Duronelly Laci bácsi, akik nemcsak leadták a leckét, hanem kordában is tartottak bennünket. A tőr azonban már akkor is Achilles-sarka volt a magyar vívásnak, és mi is tudomásul vettük, hogy nem leszünk olyan eredményesek, mint a kardozók.
– Azért ön az 1968-as és az 1972-es olimpián is a dobogó második fokára állhatott egyéniben, s ezzel a két ezüstéremmel a legeredményesebb magyar férfi tőröző. A két medál közül melyik a bosszantóbb, amiért nem lett arany?
– Ha az olimpiákat és a felnőtt-világbajnokságokat nézzük, akkor nyolc ezüstérmem van az említett 1957-es vb arany mellett, de előrebocsátom, soha nem voltam elégedetlen a második helyekkel. Örültem, hogy dobogón állhattam, felmértem a képességeimet, és elismertem, hogy akadtak nálam jobbak. Sebészként mindig az járt a fejemben, milyen boldog lennék, ha a szakmámban is én lehetnék a második legjobb a világon. A müncheni történetben az a fájó emlék, hogy a hatos finálé utolsó, aranyról döntő asszójában a lengyel Woyda ellen 4-3-as hátránynál nem ítélték meg az egyértelmű találatomat. Az ellenfelemnek amúgy előzőleg a honfitársa és egy szovjet vívó is leadta az asszót, nekem pedig egyesével kellett mindenkit megvernem. Ma azonban már jóval kevésbé érint, hogy csak olimpiai ezüstérmes vagyok. Néha azt veszem észre, hogy sokan nem is tudják, nyertem-e olimpiát vagy sem, ezek velem kapcsolatban elmosódnak.
– Egy két évvel ezelőtti, hazai elismerésénél azért nyilván tisztában voltak az eredményeivel
– Végtelenül jólesik, hogy itthon beválasztottak a Halhatatlanok Klubjába, ahol ugyan kilóra nézve az érmeket nem, de az aranyakat tekintve kicsit mégiscsak kakukktojás vagyok. Azt hiszem, ez a tagság egyfajta elismerése annak a társadalmi munkának, amit végzek. Az ezüstérmeimhez visszakanyarodva, az 1961-es torinói vb-n egyéniben szerzettnek is különös története van. Előállt az a helyzet, hogy ha legyőzöm a szovjet Zsdanovicsot, az előző évi római olimpia bajnokát, akkor én vagyok a világbajnok. Az ellenfelemnek korábban kificamodott a bokája, és úgy jött fel a pástra, hogy nem tudott támadni. Én azonban nem tartottam volna tisztességesnek, hogy rákényszerítsem a mozgásra és szétrázzam, ezért odaálltam eléje, és csak kézzel vívtunk. Ebben jobb volt, megvert. Így holtverseny alakult ki az élen, újra kellett vívnom, kikaptam és második lettem.
– Három és fél évtizedet ugorva az időben, a Nemzetközi Vívó Szövetség, a FIE elnöki posztjáért folytatott küzdelemben egyetlen szavazattal maradt alul a regnáló René Rochhal szemben. Ez mennyire fájó emlék?
– Akkor, 1996-ban aktív sebész voltam, imádtam a szakmámat, ám többen rábeszéltek, kandidáljak a FIE elnöki posztjára, mert bennem bíznak. Megírtam a programomat, de úgy indultam a választáson, hogy mögöttem még ígéret formájában sem volt semmiféle pénz. A francia ellenlábasom pedig a Loire menti kastélyában nyaraltatta az arab küldötteket, és még az utcáról is szerzett szavazatokat. A kongresszuson megjelent egy ember, akiről ott derült ki, hogy egy ismeretlen szigetország vívószövetségének az elnöke Bántott, hogy így alakult, mert más irányba tudtam volna vinni a vívást, ugyanakkor most azt mondom, hogy ez gátja lett volna annak a fejlődésnek, amit Roch megvalósított. Jelesül annak, hogy erőszakkal kiterjesztette a vívást a világban. Ma már a földkerekség szinte minden pontján vívnak, és ezért utólag pozitívra értékelem Roch munkáját. De jómagam is kiélhettem a sportdiplomáciai ambíciómat az európai szövetség élén. Markáns ellenpólust alakítottunk ki, sikeres tanfolyamokat szerveztünk, kongresszusokat tartottunk, könyvet adtunk ki.
– Szerintem mégse tévedek azzal, ha azt mondom, a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnöki posztja, amit ma is betölt, mindig közelebb állt a szívéhez.
– Nos, igen Az életem során számos vezető pozíciót töltöttem be, voltam a hazai vívószövetség elnöke, a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára, a MÁV Kórház igazgatója, de nem biztos, hogy jó vezető típus vagyok. Nehezen tudok kirúgni embereket vagy bárkinek is fájdalmat okozni. Ha valaki nem végzi el a munkáját, akkor inkább megteszem helyette. Ez nem feltétlenül erény, de így vagyok kódolva, ilyen volt a neveltetésem. A fair play eszmeisége mindig rettenetesen fontos volt számomra, ami nem úgy megy, hogy kívülről megrendelik, ez belülről fakad. A Nemzetközi Fair Play Bizottság elnökeként pedig még inkább felelősséget érzek, hogy ennek itthon és külföldön is érvényt szerezzek.
– Miután befejezte a versenyzői pályafutását, 1977-ben ön is megkapta az Unesco fair play díját. Ha jól tudom, ez egyfajta életműdíj volt.
– Így van, és három eseményhez kötötték. Az első még egy ifjúsági világbajnokságon történt, amelyen az ellenfelemnek eltört az összes tőrje, én adtam neki egyet kölcsön, és a sajátommal győzött le. Az 1962-es Buenos Aires-i vb-n asszó közben megsérült az ellenfelem, én varrtam össze a sebét, és utána tőle is kikaptam. A harmadik esetből viszont jól jöttem ki, és ez kapta a legnagyobb visszhangot. A mexikóvárosi olimpia idején az a szabály volt érvényben, hogy ha a döntőben két vívó ugyanannyi győzelmet ért el, akkor a tusarány rangsorol közöttük. Ilyen holtverseny állt elő a második-harmadik helyen, és nekem járt volna az ezüst. Ám hatalmas felfordulás volt, hogy mégis vívnunk kellene a második helyért. A magyar csapat vezetése tiltakozott, én azonban vállaltam, hogy megvívok a francia Revenu-vel, és le is győztem. De a mexikói azért is a legkedvesebb olimpiám, mert itt benne voltam egy aranyban is.
– Hallgatom.
– Férfi párbajtőr egyéniben Kulcsár Győzőében. A verseny előtti napon negyven fokra szaladt fel a láza, és volt egy tályog a bal hónaljában, amit az orvosok nem mertek megnyitni, mondván, akkor nem tud vívni. Friss szakorvosként azonban én azt vallottam, amit Hippokratész, hogy a tályogot márpedig fel kell nyitni. Így este tízkor lementünk a rendelőbe, és helyi érzéstelenítéssel elvégeztem a műtétet. Folyt a genny, ezért reggelig tamponáltuk, és a verseny közben is háromóránként cseréltük a kötést. Győző azonban már nyolckor ott állt a páston, és mivel elmondhatta, hogy ő tulajdonképpen beteg ember, felelősség nélkül vívhatott. Világbajnokságon sem előtte, sem utána nem volt egyéniben döntőben, Mexikóban azonban megnyerte az olimpiát.
Kamuti Jenő, a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnökeként Szocsiban három díjat adott át. Az Egyesült Államok sílövője, Tracy Barnes megszerezte az olimpiai kvótát, ám lemondott róla a sorban utána következő versenyző, Lanny Barnes javára, aki egyébként az ikertestvére. Lanny Barnes betegség miatt három kvalifikációs viadalon nem tudott elindulni, így nem volt esélye megszereznie a kvótát. Tracy elismerte, hogy testvére az egész szezont figyelembe véve jobb formában volt, és jobban megérdemli, hogy Szocsiban versenyezzen. A kanadaiak sífutóedzője, Justin Wadsworth immár az olimpián önzetlenül segített az orosz Gafarovnak. A versenyző léce az elődöntőben eltörött, de ő ennek ellenére mindent megtett, hogy folytathassa a versenyt. Szó szerint esett-kelt, végül már nem maradt esélye beérni a célba. Ekkor ért ahhoz a ponthoz, ahol Wadsworth állt. A kanadai edző látva, mi a helyzet, azonnal odament egy léccel a versenyzőhöz, aki ezután be tudta fejezni a versenyét. Az edző díját, a versenyzőkkel való elfoglaltsága miatt felesége, a korábbi olimpiai bajnok sífutó, Beckie Scott vette át. A harmadik történet ahhoz kötődik, hogy a német sífutó-válogatott előkészítő gépe, ami nélkülözhetetlen a felkészítéshez, elromlott Szocsiban. Az orosz csapat vezetője ezt megtudva azonnal felajánlotta a riválisnak, hogy használják az övékét. Ennek a segítségnek köszönhetően a német csapat elő tudta készíteni a léceket és elindulhattak a versenyen. Az ezért a cselekedetért járó fair play díjat Nikolai Dolgopolov, a Nemzetközi Fair Play Bizottság orosz alelnöke vette át. „Ez egy nagyon nagy megtiszteltetés számunkra! A csapat vezetőjétől tudom, hogy egyetlen másodpercig sem hezitált, amikor felajánlotta segítségét. Vannak olyan hangok, hogy egy ilyen nagy eseményen, mint az olimpia, nem jellemző a fair play cselekedet. Azonban itt Szocsiban mi azt tapasztaltuk, hogy ez egyáltalán nem igaz” – mutatott rá a példákra Dolgopolov.
