Román színekben zajló pályafutása a vancouveri olimpia egyik védőkorlátjában ért véget, amelybe 100 kilométeres sebességgel szállt bele. Védőangyala azonban megóvta Miklós Editet a súlyosabb következményektől, s bár mentőhelikopter szállította el a versenypályáról, a kórházból még aznap saját lábán távozott.
A Csíkszeredában 1988. március 31-én született sportoló román színekben 2007-ben hatodik, 2008-ban ötödik lett a junior-világbajnokság lesikló számában, három alkalommal volt pontszerző világkupa-versenyen. 2010 óta magyar állampolgár, 2012-ben St. Moritzban 30. helyen végzett kombinációban, s ezzel ő lett a magyar alpesi szakág első női világkupa-pontszerzője, majd a tavalyi Val d’Isere-i lesiklóversenyen elért 12. helyével ismét történelmet írt. Utóbbi helyszín különösen kedves lehet a számára, hiszen legjobb felnőtt világbajnoki eredményeit itt érte el: 2009-ben lesiklásban és szuperóriás-műlesiklásban is a 18. helyen zárt. Eddigi pályafutása legsikeresebb éve a 2013-as volt: 26 világkupa-pontot gyűjtött, a lesiklók rangsorában a 34. helyen végzett.
Miklós Edit az alpesi sízés hatodik, csíkszeredai származású résztvevője. „Ahol felnőttem, ott elég természetes, hogy a gyerekek megtanulnak síelni. Hargita megyében általában hideg van, úgyhogy a téli sportok nagyon kedveltek. A hoki a felkapottabb, de lánycsapat nem volt, ezért a sí és a gyorskorcsolya között lehetett választani. A síelés mellett döntöttem, pedig édesapám hokizott” – ecseteli a „pályaválasztás” körülményeit.
„Az országos bajnokságon gyerekként második helyet értem el a serdülők között. Ez adta az első lökést, elkezdtem versenyekre járni, komolyabban edzeni – idézi fel az első impulzusokat. – 2006-ig Bónis Ferenccel, csíkszeredai edzőmmel készültem, aki a magyar csapattal is dolgozott, de Torino előtt megsérültem, nem tudtam kiutazni. Akkor határoztam el, hogy mással folytatom a felkészülést. Megkértem az erőnléti edzőmet, Zakariás Zsoltot, aki ugyancsak Csíkszeredából származik, még a 80-as években szökött Ausztriába, hogy keressen nekem osztrák edzőt, akivel aztán 2012-ig dolgoztam együtt.”
Kezdetben nehezebb dolga volt, még tanult, ritkábban jutott ki Ausztriába. „Mert hiába vannak Erdélyben hegyek, ott nem lehet készülni, akkoriban még nem voltak igazán jó lejtők, pályák” – magyarázza. Az országváltást mindenképpen jó lépésnek tartja, és nemcsak az összehasonlíthatatlanul jobb felkészülési körülmények miatt. Úgy érzi, Magyarországon tisztelik, támogatják. „Egyértelműen megérte, pedig gyakorlatilag mindent elölről kellett kezdenem, törölték az összes világkupa-pontomat, valamennyi fontos eredményemet. Huszonhárom évesen úgy kezdtem a versenyzést, mintha 16 éves lennék, például utolsó rajtszámmal kellett odaállnom a pályára. A román szövetség adhatott volna zöld kártyát is, és akkor maradnak a pontjaim, de ők inkább megbüntettek.”
Az sem zavarja, hogy míg a sztároknak saját léceket gyártanak, és csak vakszmesterből van nekik négy, ő a honlapján keres fejszponzort, hogy a bukósisakon elhelyezett reménybeli hirdetésből is származzon valamennyi pénze. „Sokat gondolkoztam, mi lenne jobb: egy osztrák csapatban versenyezni, ahová nehéz bejutni, de ha sikerül, mindened megvan, vagy a magyarban, ahol nincs ugyan tolongás, de nehéz megteremteni a hozzávalókat. Nekem ez utóbbi a szimpatikusabb.”
Szocsi előtt úgy nyilatkozott, hogy érdekes olimpiára számít. Azért is, mert ott hatványozottan igaz, hogy egyik percről a másikra ködbe tud borulni minden. „Nekünk, fiataloknak jó, ha új, kiszámíthatatlan egy helyszín, az idősebbek, akik számtalanszor körbesízték már a világ valamennyi jelentős pályáját, nincsenek akkora előnyben” – fogalmazott akkor. Úgy tűnik azonban, hogy köd nélkül is megy. A román sajtó pedig némi keserűséggel ünnepli. „A román Miklós Edit 7. helyen végzett Szocsiban. Kár, hogy Magyarországnak szerzett dicsőséget” – jelent meg villámgyorsan a Prosport.ro című honlapon.
De ez már legyen az ő káruk.
