Nemcsik Zsolt csak a szépre emlékezik

Az olimpiai ezüstérmes és csapatvilágbajnok kardvívó jelenleg Zürichben fitneszedzőként dolgozik.

– Viszont jó néhány érmet számolhat össze. Hogyan állít fel sorrendet közöttük?
– Egyéniben olimpiáról, világbajnokságról és Eb-ről is van ezüstérmem, és a vívás alapvetően mégiscsak egyéni sportág. Ugyanakkor nekem mindig fontos volt, hogy csapatban együtt örülhessünk, és kétszer sikerült vb-t nyernünk. Az első, 1998-ban, La Chaux-de-Fonds-ban is hatalmas élmény, újoncként lettem világbajnok, de a 2007-es arany mégis közelebb van a szívemhez, mert abban több részem volt. S a két vb mellé természetesen a 2004-es athéni olimpia kívánkozik.

– Athén miatt azért maradt keserűség is önben? Elvégre a döntőben 15-14-re kapott ki az olasz Aldo Montanótól, és a bíráskodás enyhén szólva is hagyott kívánnivalót maga után.
– Erre csak azt tudom válaszolni, hogy életem legjobb eredményét értem el, és nem foglalkozom azzal, mi lett volna, ha.

– Csapatban kétszer is világbajnok lehetett, együttesünk azonban három olimpián sem tudott a legjobb nyolcból a négybe jutni
– Kétszer az amerikaiaktól, egyszer az oroszoktól kaptunk ki, és főleg az utóbbi fájó, ami Sydney-ben történt, mert csapatban Ferjancsik Domonkos és én is nagyon jól vívtunk. (Köves Csaba viszont nagyon rosszul az oroszok ellen – a szerk.) S ha én egyéniben nem esek ki a harminckettőben, vagy bármelyikünk nyer még egy asszót egyéniben, akkor a négy közé jutásért nem az oroszokkal vívunk. S állítom, bárki mást megvertünk volna. De ha mérleget kell vonnom, azt mondom: nem érheti szó a ház elejét, szép pályafutás van mögöttem, így volt jó, ahogy volt.

– S mi jön ezután? Olaszország vagy Magyarország, Róma vagy Budapest?
– Most Svájc és Zürich. Tavaly nyáron jött egy lehetőség, amit megragadtam, és jelenleg fitneszedzőként dolgozom egy nagy fitneszklubban. Megvan hozzá a képesítésem, nem csak vívóedző, hanem személyi edző is vagyok. Svájcban amúgy mostanában döntöttek úgy, hogy több külföldi munkavállalót már nem látnak szívesen, én még az utolsók egyikeként csúsztam be, mielőtt bezárták a kaput. Ami a vívást illeti, Svájcban csak a párbajtőrt ismerik, így a sportágamtól elszakadtam, de a reményeim szerint ez nem végleges állapot.