Jégomlás és holttestek 8000 méter felett – így járt Klein Dávid az Everesten

A magyar alpinista egyéni rekordja nem volt elég, 150 méterrel a csúcs előtt vissza kellett fordulnia. Interjú.

– Indulás előtt behúzta még az ikszet az országgyűlési választási szavazólapon?
– Persze, megtörtént.

– Kire?
– (Mosolyog.) Nem mondom meg, ez egy politikamentes expedíció.

– Szinte mindig csak a hegyi akklimatizációról esik szó egy ilyen túra kapcsán. Alig két napja érkezett haza: az itthoni akklimatizáció is hasonlóan sikeres volt, mint odafönt?
– Gyakorlatilag még nem történt meg a „visszaakklimatizáció”. 9-én, a hazaérkezést követően rendeltem egy pizzát, aztán azonnal elaludtam. A másnapom azzal telt, hogy megpróbáltam a Zsigámat beindítani (egy Lada gépkocsi – a szerk.), kiszabadítottam a kertet a deréknyi fűből, megszámoltam a macskákat és mostam egy pár adagot. Katasztrófaelhárítás zajlott.

– Tibetbe érkezésüket követően, amíg önök északon készültek, a Mount Everest déli alaptáborában hatalmas káosz volt. Minden idők legpusztítóbb jégomlása zajlott le. Értesültek erről?
– Budapestről is hívtak minket, hogy miképp érint bennünket a tragédia. Mondtuk, hogy sehogy, hiszen a nepáli oldalon történt. Semmilyen rálátásunk nem volt az eseményekre, Magyarországról jobban lehetett követni a helyzetet. Én egyébként szándékosan elzártam a hírcsapot, semmilyen hírt nem olvastam. A családommal is alig beszéltem.

– De az északi táborban is voltak serpák, ők nem vonultak le a hegyről, mint déli társaik?
– Több érintett is volt a táborban, többek között az alaptábori serpacsapat vezetője. Neki az édesapja halt meg, így azonnal hazautazott a balesetet követően. Mászótársamnak, Ang Mingmának is odaveszett egy távoli rokona, de ő velünk maradt.

– Indulás előtt akadt olyan szakasza a hegynek, amitől jobban tartott?
– Talán a jégfal volt ilyen, ahol 2010-ben lavinabaleset ért bennünket. Ezenkívül még arra kellett külön koncentrálnom, hogy az akklimatizáció során ne kapjon el a gépszíj, és ha még minden tökéletesen megy, akkor is visszatérjek az egyes túrák után az alaptáborba pihenni. Az egyes és a kettes tábor közötti szakaszt nem szerettem annyira, mert nagyon hosszan kell szinte végig ugyanolyan dőlésszögben mászni fölfelé, ami meglehetősen unalmas.

– A fixkötelezésben részt kellett vennie?
– Nem. Korábban másképp volt, de pár éve a szinte kizárólag tibetiekből álló, úgynevezett kínai csapat végzi a kötelek rögzítését a hegyen. Gyorsan dolgoznak, és minőségi munkát végeznek. Egyetlenegyszer kellett várni miattuk egy napot, de nem érte volna meg a konfliktus, így türelmesek voltunk.

– Évről évre növekszik a Himalája-turizmus. Most is tömve volt az északi oldal?
– Nem. Kevesen voltunk, valahol 100-200 között, ami a korábbi évekhez képest alacsony szám. Szinte családias volt a légkör az alaptáborban. A régi, klasszikus expedíciózásra emlékeztetett, amikor még minden csapat együtt dolgozott, segítette egymást, nem úgy, mint manapság, amikor valaki azért nem mutatja meg az időjárás-előrejelzést a másiknak, mert csomót kellett fizetnie érte. Most a 24-i napot az expedíciók közösen nézték ki a csúcstámadásra, sokat segítettünk egymásnak. Régen éreztem ilyet.

– Műanyag zacskók, elhasznált oxigénpalackok, sátordarabok csúfítják a déli és északi normál út körüli tájat a Mount Everesten. Egy nem olyan rég indult projekt részeként a mászóknak bizonyos mennyiségű szemetet le is kell vinniük magukkal a hegyről. Javult a helyzet, vagy inkább romlott?
– Az alaptábort nagyon szépen megtisztították, itt szigorúak a szabályok, amit a táborvezető könnyen tud ellenőrizni. A fenti táborokban történő szemetelés más tészta. Hiába hagyna az ember mondjuk 5000 dolláros szemétszedési letétet a táborvezetőnél, ha ő nem tudja megnézni, mit hagyott maga után egy-egy csapat. Ha a mászók részéről nincs meg a motiváció, hogy mindent lehozzanak magukkal, amit felvittek, akkor hiábavaló minden szankció vagy fenyegetés. A kínaiak az északi oldalon szigorúbbak, mint délen a nepáliak, de kevesebb a szabályozás.

– A sajtótájékoztatón több képet is mutatott, ahol holttestek hevernek a kikötelezett út mentén. Gondolom nem érte váratlanul önöket a látvány.
– Persze, tudjuk, hogy ott vannak. Felfelé haladva elsődlegesen mindenki az útra figyel, de azért, amikor egyszer csak meglátsz egy piros, zöld, kék színű, összefagyott valamit, majd pár másodperc múlva rájössz, hogy az valamikor egy élő ember volt, az elég furcsa érzés.

– Esély sincs rá, hogy lehozzák őket onnan?
– Nincs, mert minden holttest a 3-as tábor fölött, vagyis jóval 8000 méter fölött van. Ide helikopter már nem tud felszállni, kézzel pedig szintén lehetetlen lehozni őket a hatalmas súly miatt. Előfordul, hogy a déli oldalon, a nyeregnél megpróbálják lelökni őket a keleti fal felé, mert kizárólag így juttatható le a test a hegyről. Ez persze erkölcsi, kegyeleti szempontból is eléggé aggályos megoldás.

– 23–24-re virradó éjszaka indították a csúcstámadást Ang Mingmával. Korábban említette, hogy akikkel találkoztak felfelé, azt javasolták, hogy az időjárás miatt forduljanak vissza. Ők már lefelé haladtak a csúcsról?
– Nem, ők is fölfelé mentek. Esett a hó, sőt helyenként a szél is erősen fújt, szóval tényleg nem volt ideális a helyzet, de minket egy cél vezérelt végig.

– Hallucináció, ödémásodás jelei nem mutatkoztak az úton?
– Nem. Amúgy érdekes, hogy az előretolt alaptáborban és az egyesben is rosszabbak voltak az értékeim, rosszabbul is éreztem magam, mint 8300 méteren, a 3-as táborban.

– Nagyjából 8700 méterről fordultak vissza. Az okok között volt Ang Mingma egyik meghibásodott oxigénpalackja és az is, hogy rosszak voltak a becsléseik, hiszen palackos mászók haladási idejével számoltak, miközben ön anélkül indult el. Nem akadt olyan „tisztán mászó”, Himaláján járt alpinista, akit az expedíció előtt meg tudott volna kérdezni a részidőket illetően?
– Ha most indulnék, biztosan megkérdeznék több oxigén nélküli mászót is a haladási idejéről. Ezt akkor nem tettem meg. A vezető serpát és Ang Mingmát kérdeztem, aki ötször járt eddig a csúcson, ezek alapján végeztük a számításokat. Így lehetett kihozni a legbiztosabb adatokat.

– Az indulás előtti sajtótájékoztatón arról beszélgettünk, hogy ön nem a rekordokat kergeti, nem kizárólagosan a nyolcezresek szerelmese, sőt talán jobban szereti azokat az öt-hat ezres hegyeket, ahol új utakat lehet mászni.
– A nyolcezresekbe szerelmes vagyok, hiszen ilyen magasságban olyan élményeket szerez az ember, amit alacsonyabban nem lehet megélni. Ugyanakkor a Magas-Tátra is tud hasonlóan nagy örömet nyújtani, jövő héten már ott fogok mászni. Ugyanilyen csodálatos dolog a Tiricsmirben mászni, ami bár nem nyúlik 8000 méter fölé, de szédítően vadregényes, és viszonylag kevesen látogatják. Lehet, hogy ebben közrejátszik az afgán határvidék közelsége is. A szívem csücske a Hindukus ezen része. Persze azért a nyolcezresek továbbra is vonzanak, így a Himalája is. Oda viszont most pár évig nem fogok ellátogatni.

– Nyolcadjára próbálta megmászni az Everestet. Úgy tűnik, eléggé egymásra találtak, és nem fog úgy meghalni, hogy ne jusson fel a tetejére.
– Ki tudja Ez az expedíció megmutatta, hogy ha jövőre visszamennék, jó esélyekkel indulnék a csúcsra. De ahhoz, hogy megmásszam az Everestet palack nélkül, mindennek stimmelnie kell a testemmel és a lelkemmel, illetve számos külső körülménynek is megfelelőnek kell lennie. Ha utóbbiból egy-kettővel gond van, akkor elveszhet minden befektetett energia. Az biztos, hogy a mostani expedíció nem annak volt a bizonyítéka, hogy fel kellene adnom a Csomolungma megmászásának a tervét.