Lékó maga ajánlkozott, részben rácáfolva arra a sakkberkekben általános véleményre, miszerint a profik alapvetően önzőek, cseppet sem áll az érdekükben, hogy a feltörekvő generációkat bármi módon segítsék.
Arra persze a szegedi illetőségű nagymester is ügyelt, hogy féltett titkokat még véletlenül se fecsegjen ki. Eleve nem a saját laptopját hozta magával, hanem az apósáét – mondván az kisebb, így erre a célra praktikusabb... –, majd amikor a bejelentkezés után megjelent a monitoron és a kivetítőn a menüsor, akkor tréfásan utasítást adott, „most akkor gyorsan nyomjunk egy desktopot”, hogy még a mappák neveiből se következtethessünk a tartalmukra.
Bevezetésképpen, ahogy ő jellemezte, élete talán legjobb lépését mutatta meg. 1996-ban, még lényegében a számítógépes korszak előtti időkben Vlagyimir Kramnyik ellen sötéttel az orosz világbajnok házielemzésébe beleesve gyakorlatilag vesztő állásba került. Hosszas gondolkodás után meghökkentő vezéráldozatra szánta el magát, amit ugyancsak majd egyórás tépelődés után Kramnyik nem fogadott el, mert a vezérért cserébe a huszárt, a futót és az a-szabadgyalogot ő is veszélyes ellenértéknek tartotta, így remi lett a parti.
Ezt követően a bástyavégjátékok végtelen problémaköre került terítékre, Lékó Péter durván egyórás nyúzás után jól érzékelte, hogy szünetet kell tartania. Néhány kombinációs feladvány után következett egy újabb, tanulságos végjáték, a vezér a bástya ellen, amiről Lékó sztorik egész sorát elevenítette fel: „Tizennégy éves voltam, amikor Németországban a Fritz-program tulajdonosa ajánlott fogadást: bemattolom-e a gépet. Késő este volt, reggelig kértem haladékot, de persze a probléma ott motoszkált a fejemben. Másnap tíz perc alatt végeztem. Később tudtam meg, Frederic Friedel ugyanezt a kísérletet elvégezte Kaszparovval is, akinek egy órába tellett, mire rájött a megoldásra. Friedel húzta is Kaszparovot, a 14 éves Lékónak erre elegendő volt tíz perc. Kaszparov úgy állította helyre a renoméját, hogy az első egymás elleni meccsünkön nagyon megvert... Az újabb kutatások szerint bizonyos esetekben a bástyával lévő fél remizhet, legutóbb egy top nagymester sült fel egy voltaképpen amatőr ellen, aki azonban matematikus, s kimondottan az ilyen rejtélyeket kutatja...”
A nap fénypontjaként a tíz évvel ezelőtti vb-döntős, a kínai Wang Yue elleni partiját elemezte az augusztusi sakkolimpiáról. Ennek apropóján betekintést nyerhettünk a magas szintű sakkozás rejtelmeibe. A játszma hátteréről Lékó a következőket árulta el:
„Kramnyik szekundánsaként az Anand elleni döntőre készülve elemeztük aprólékosan a változatot, én már akkor mondtam Kramnyiknak, fölöslegesen, mert Anand úgyis d4-gyel fog nyitni. Nem hitte el, két hónap múlva átadtunk neki egy hatvanoldalas dossziét, de persze nekem volt igazam. Évekig rá se néztem a nyitásra, annyira telítődtem vele, később aztán néhányszor megjátszottam.”
Először is azzal szembesültek a fiatalok, hogy egy tulajdonképpen alapállásban (az orosz védelem Hc3-as csereváltozatában) milyen távolabbi következményekkel jár, ha világos a 11. lépésben a3-at, b3-at vagy Kb1-et húz. Lékó elemében volt, mindenről eszébe jutott valami, a szédítő időutazáson évszámok, ellenfelek, lépések röpködtek gyors egymásutánban gyakran tízéves távlatból, a legapróbb részletekre kitérve. Hogy Gasimov ellen miért ment el tíz perce arra, hogy elhessegesse a rémálmait, hogy miért éppen a 14. lépés után ment ki a mosdóba, s ott milyen gondolatai támadtak, előző nap mit ivott, mit evett, kivel beszélgetett, ezt a varit iksz játszotta meg, ipszilon azzal a hibával vesztette el – és így tovább.
S persze Kaszparov újfent említést nyert, a korábbi világbajnok eme játszmát a helyszínen személyesen követte, s utána gratulált Lékónak: ez az, újra a régi, aki tökéletesen felépített játszmában az ellenfél apró megingását szép taktikai manőverrel használja ki.
S hogy Lékó valóban a régi-e? Egy hónapja Moszkvában a Petroszjan-emlékversenyt két mínusszal zárta, rendkívül pechesen. A laikusnak úgy tűnt, mintha a nagymester tőle szokatlanul sokkal rámenősebben sakkozott volna. Amikor ezzel szembesítettem, sejtelmesen, mégis találóan így reagált: „Semmi sem tart az idők végezetéig.”
Nos, Lékó immár harmincöt éves. Még nem öreg, de már nem is fiatal. Helyette mondjuk ki: tizennégy évesen lényegesen előrébb tartott, mint az utódai, de váratlanul korán, alig valamivel harmincon túl kicsúszott az elitből, s talán nem csak őt gyötrik kételyek, vezet-e vissza út a csúcsra, vagy legalábbis a csúcs felé.
